Munkálatok a pesti növendékpapság egyházirodalmi iskolájától - 16. évfolyam (Pest, Emich és Eisenfels Könyvny., 1852)
A papság föladata a 19-ik században
28 túlnyomó ereje miatt a magasabb és lelki eszmélet egészen elenyészett, és az ember inkább csak a vak természeti ösztönt tartá meg ; ennek következtében a pogányságot a természeti élet féktelensége jellemzi: úgy Krisztus feladata nem volt más, mint az embert eredeti nagyságába ismét visszahelyezni, s öt Isten eszméje szerint ismét önmagába vissza állítatni. Isten eszméje szerint pedig az ember nem csupán természeti , hanem lelki lény is ; és ámbár e kettő a legbelsőbb életközösülés által köttetik egymással össze : még is az előny a lelket illeti, miként e mondatban látható : én gondolok. Az emberben a természet nincs magára hagyatva, hanem a lélekkel van szorosan összekötve; ugyanazért, ha az érzéki ösztön ki elé- gíttetik , nem végződhetik az a puszta külnyilvánulás- ban, hanem a lélekre is hat, mellyben célja helyezve van, melly által szabaddá válhatik, és megdicsői- tethetik. Ha a természet az ö nyugalmát és egységét a lélekben föltalálta, úgy eléré már a legfensöbb fokot, eléré célját, el tökélyét, és így már nem lehet egyedüli célja a természeti ösztön külnyilvánulása, miután t. i. az életmű kifejiésóben nincs visszalépés, s a legfelsőbb fokról a legaisóbbrailesülyedés, hacsak a lélek önként el nem veszti Istenben helyzeti vég- és nyugpontját, s magát mint ember a maga eszméjében meg nem semmíti, mi azután a lélek és természet meghasonlását vonja maga után. E szerint tehát a természet a már tökélyes emberben (Isten eszméje szerinti emberben) az érzéki külnyilvánítás és az alsóbb természeti élet fölé emeltetett ; ugyanazért Krisztusnak szüztisztának kelle lenni, minthogy ö benne s általa volt az emberi ideál ismét helyre állítandó. A
