Communio, 2017 (25. évfolyam, 1-4. szám)
2017 / 3-4. szám - A Hagyomány - Duchesne, Jean - Török Csaba (ford.): A Szentlélek munkálkodás közben
A Szentlélek munkálkodás közben 21 teológia révén kifejlődő paradószisz-a útján, a kultikus gyakorlatban: a liturgiában és különösen a szentségek, légióként a mise ünneplésében.18 A Szentlélek szükségszerűen közrejátszik (amint azt az eucharisztikus ima „epiklézise” is kéri, ahol kifejezett módon megnevezzük őt). Valóságosan jelen valóvá teszi Krisztust, és lehetővé teszi, hogy befogadjuk őt, de nem azt, hogy rá tegyük a kezünket Jézusra. így általa integrálódunk, részesedünk az ő életében és ezt követően küldetést nyerünk a világba, hogy folytatódjon ez az integráció. A Test minden tagja a maga sajátos hivatásának megfelelően részesedik ebben. „Az Eucharisztia hozza létre az Egyházat - Az Egyház hozza létre az Eucharisztiát”.19 Ez a formula csak akkor el- bizonytalanító (a tagjainak a felcserélhetősége okán), ha elfeledjük, hogy mindkét esetben átadásról, másként fogalmazva hagyományról van szó - egyszersmind a Hagyományról is szó van, mivel mindez a Szentlélek műve. Az őt meghirdető Fiúhoz hasonlóan a Szentlélek sem tud „idekint” (a teremtés ölén, ahová ő is elküldetett) másként viselkedni, mint ahogy öröktől fogva létezett a Szentháromságban. Jézus egész eljövetele, igehirdetése, áldozata, megdicsőülése és eleven jelenléte az övéi körében a Fiú Atyával való kapcsolatában lelte fel a „motorját”, hajtóerejét. A Szentlélek idelent megvalósuló közbeavatkozásai is ugyanannak a viszonynak a módjára valósulnak meg, mint amelyben (ha lehet így fogalmazni) előzőleg állt a Szentháromság személyeivel. Az, ami teljességgel megkülönbözteti őt az Atyától és a Fiútól, ugyanaz, mint amiben egy is velük, hogy maga is Isten. Ez egészen sajátosan megmutatkozik az ő elküldésében: Krisztus megkeresztelkedésekor20 és Pünkösdkor. Ezek nyilvánvalóan pedagógiai események, amelyek az isteni önkinyilatkoztatás beteljesítésének a dinamikájába illeszkednek bele.21 A testté 18 A liturgia szabályozza a teológiát (és nem viszont), mivel az Isten Szava, amely mindkettőnek a forrása, nem a tanulmányozás vonatkoztatási pontja és tárgya, hanem élő és cselekvő valóság az igehirdetésben. Ezzel az intuícióval találkozunk a következő kötet első lapjain: Bouyer, L., Mystére pascal (1945). Lásd Marion, J.-L., La Theologie de Louis Bouyer, Paris 2016, 16-19. A Szentlélek valóban mintegy objektív módon inspirálja mindazt, ami a kultusz keretében lejátszódik anélkül, hogy szubjektív paraméterek vagy a közvetlen közeghez való kapcsolódások ebben közrejátszanának. A Hagyományban álló leitourgiát tehát a parathéké és a paradószisz között kell elhelyeznünk. 19 A patrisztika koráig visszanyúlik ennek a formulának a története. Újra felfedezése Henri de Lubac nevéhez kapcsolható: Corpus mystícum (1944) és Meditation sur l’Église (1953): 20 Mt 3,16; Mk 1,10; Lk 3,22. 21 Ide kapcsolhatjuk még a színeváltozást (Mt 17,1-9; Mk 9,2-10; Lk 9,28-36). Itt a Szentlélek csak implicit módon vesz részt ugyanannak az üzenetnek a kibocsátásában és befogadásában, amelyet a „hang” is közvetített a keresztelkedéskor: „Ez az én szeretett Fiam”.
