Communio, 2016 (24. évfolyam, 1-4. szám)
2016 / 1-2. szám - Az irgalmasság - Kereszty Rókus - Török Csaba (ford.): Az irgalmasság cselekedetei
56 Kereszty Rókus O.Cist. belében az isteni személyeket a szeretet tökéletessége fűzi egybe anélkül, hogy bármelyiküknek is szüksége lenne arra, hogy meghajoljon a másik előtt. Emberi szinten ezzel szemben az igazi szeretetnek mindig megvan az irgalmas vetülete, mivel szünet nélkül szükségünk van arra, hogy megbocsássuk egymásnak az önzéseinket. Naponta bejárt útján a német költő, Rainer Maria Rilke rendszeresen találkozott, mindig ugyanazon az utcasarkon, egy koldussal. Egyik nap megállt előtte, és mélyen meghajolt, hogy átadjon neki egy rózsát. Megértette: ahhoz, hogy méltó legyen a szeretet egy jelét átnyújtani ennek a koldusnak, előbb meg kell alázkodnia előtte. Hasonlóképpen, minden barátságban és minden házasságban újra meg újra örülnünk kellene annak, hogy a másiktól kapott szeretet egy ki nem érdemelt ajándék, ami felfelé emeli azt, ami az ember önmagában. Mielőtt szólnánk a keresztény szeretetről, beszélnünk kell még a maha- yana buddhizmus együttérzéséről (karuna vagy mahakaruna). Pszichológiai és viselkedéselméleti szempontból a buddhisták és a keresztények kétségkívül ugyanazt az erényt gyakorolják. De a karuna saját alapelve szerint egyáltalán nem esik egybe a keresztény irgalmassággal. Az egyetlen valóság, amely ténylegesen létezik a buddhizmusban, az „Buddha egyetemes természete”. Az élőlények individualitása, beleértve az embereket is, nem egyéb, mint az érzékek által megragadott látszat. Nincs tehát másik „én”, akivel szemben irgalmasok lehetnénk, ugyanis csakis egyetlen egyetemes „én” van, amely azonos minden élőlényben.9 Végezetül, a „másik” nem létezik, s amit az ember szeret, semmi egyéb, mint az én abban, ami másmilyennek látszik. A gyakorlat szintjén a buddhisták többsége természetesen nem teszi magáévá ezt a metafizikát, és a másikkal szembeni együttérzésük őszinte. A keresztény filozófiai hagyományban az irgalmasság alapja minden emberi lény közös természete. Tudom, hogy hasonló vagyok a többiekhez, ugyanakkor mindenki egyedi. Átérezhetem azt, amit a másik érez. Ez nem azt jelenti, hogy kényszerítve vagyok a vele való egyetértésre, de bele tudom képzelni magamat az ő helyébe. Az együttérzés, amelyet érzek vele szemben, nem megalázó, hanem velem egyenlővé teszi őt. Konfuciusz szerint ez az erény jellemzi az ember tisztességét, aki a saját szívében hordja a másik szívét. Szent Bernát megmutatta, hogyan juthatunk el az igazi együttérzésre. Hogyha valaki nem ismeri el, hogy ő maga is bűnös, nem képes együttérezni bűnös felebarátjával. Olyan ez az ember, mint a farizeus, aki hálát ad Isten9 „Buddha egyetemes természetét” joggal hívják „egyetemes ürességnek”, ami egyértelműen nem felel meg a nyugati „én”-felfogásnak.
