Communio, 2016 (24. évfolyam, 1-4. szám)
2016 / 1-2. szám - Az irgalmasság - Szalay Mátyás: A filozófia tekintélye - philosophari in Maria - Válasz Ferdinand Ulrich elmélkedésére
114 Szalay Mátyás Amikor Ulrich az engedelmes Fiú szemén keresztül vizsgálja az Atyát, az nem a hatalom kemény és magányos parancsoló arcát tárja fel előttünk; az Atya ugyanis mindenét odaadta, és amikor a teremtésben és megváltásban, a Fiúban és általa szeretetként felkínálja önmagát a szabad befogadásra, kiteszi magát az elutasítás veszélyének. Ulrich tekintély-fogalma tehát olyan Atya-képből fakad, amely döntően megváltoztatja a hatalom-tekintély körül forgó diskurzus egész természetét, melynek fő kérdése: megfosszuk-e, megfosztható-e az Atya a tekintélyétől? A kereszténység „pártatlanságát” abban a kultúrharcban és tényleges politikai küzdelemben, amely a tekintély ellen, vagy annak védelmében tör lándzsát, nem a vallásnak a politikai felé elvárható valamiféle semlegessége garantálja, hanem a felszín mögötti valódi dráma mélységes átélése: Flogyan is foszthatnánk meg az Atyát a hatalmától, ha már teljesen szegény? Hatalma, az a hatalom, mely valóban egyedüli és visszavonhatatlan, éppen abban áll, hogy egészen odaadta magát - és éppen ebben áll gazdagsága. Az Atya nem más, mint ez az eredendő odaadás és önkiüresítés, az, Aki teljesen a Fiúnak adta magát, mint ahogyan a Fiú sem más, mint Önmaga, vagyis a megajándékozott, Aki teljes befogadás és hála, az Atyai ajándék, amely egész valójában az Eredetre utaló Logosz. Ulrich másik döntő felismerése, hogy az Atya tekintélye a Szentháromságon belül attól függetlenül szilárd, hogy a teremtmények elismerik-e. A Szentháromság ökonómiája mindazonáltal éppen ebbe a belső drámába vonja be az embert, amikor a tények határozottságával, de a szeretet szelídségével nekiszegezi a kérdést: akar-e Fiú lenni a Fiúban? Az igenlő felelet természetesen a tekintély történelmi drámájába is egészen új bepillantást enged, amikor ugyanis a Fiú elismeri az Atya abszolút és eredendő tekintélyét, egyúttal minden más tekintélytől is megszabadul, pontosabban felszabadul ezek megítélésére. Ez természetesen nem eredményezi szükségszerűen azt, hogy az Atya tekintélyének elismerése minden más tekintélyt leleplezne és szétrombolna, csupán azt jelenti, szabaddá válunk arra, hogy éppen az eredet felől szemlélve, tehát radikálisan (lat. radix) felvessük a tekintély megalapozottságának kérdését. Minden tekintélyt végső soron az Atya tekintélye alapoz meg, ezért rajta kívül bármi, ami az abszolút tekintélyt vindikál magának, vagyis tagadja a részesedést, szükségszerűen hiteltelenné válik. Ulrich teológiai gondolatmenete tehát feladja a leckét a tekintély-elvű konzervatívoknak: minden (politikai, kulturális, vallási) tekintély igazolásának egyetlen módja, ha belátjuk, hogy önmagában igazolhatatlan; csak a ré