Communio, 2015 (23. évfolyam, 1-4. szám)
2015 / 1-2. szám - Kenózis és Egyház - Löser, Werner - Török Csaba (ford.): "Engedelmes a halálig, mégpedig a kereszthalálig" (Fil 2,8) - A kenózis teológiája Hans Urs von Balthasar gondolkodásában
Engedelmes a halálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fii 2,8) 5 hogy eltakarítsa a világ bűnének teljes oktalanságát, s elégesse azt a szenvedő szeretet tüzében. Ez a tűz örökkön égett Istenben mint az örök jó melletti elkötelezettség lángoló szenvedélye, amely jóból az isteni szándék értelmében a világnak is részesednie kell. Ez a jó az isteni Személyek közös elköteleződése, a hármas egy radikalizmus, amely itt átnyúlik a világra. A kereszt misztériuma a Szentháromság legteljesebb kinyilatkoztatása. A Fiú nemzése elmegy a legvégső szabadon engedésig; úgy tűnik, hogy megszakadt az összefüggés a Forrás s az abból Forrásozott között, minden istennélküliség koncentrálódik a Fiúban, aki ezt az Atyától való elhagyatottságként éli meg. A Forrás, amelyből a Fiú örökké él, látszólag elapadt, s ezáltal mindaz, amit a Fiú kizárólag az Atya megbízásából tett, elveszíti értelmét; minden hiábavaló volt. Nem csak az ebben az életlezárulásban megjelenő földi fiaskó kelti ezt az érzést a Fiúban, hanem sokkal inkább az önmagában viselt bűn és a szerető Atya üdvakarata közötti kiengesztelhetetlen ellentét belső kihordása. A bűn megtestesítőjeként immár nem találhat támaszt Istennél, azzal azonosult, amit Istennek öröktől fogva el kell utasítania magától. Mégis ő a Fiú, aki csakis az Atya forrásából fakadhat és élhet, innen végtelen szomjúsága a hozzáférhetetlen Isten után. Olyan szomj ez, amely úgy éget, mint az örök, testi, lelki, szellemi tűz. A Szentlélek, aki végig kísérte őt földi élete során mint az Atya Lelke, most már csupán felszítója ennek a szomjúságnak: ő egyesíti az Atyát és a Fiút, amikor az elviselhetetlenségig feszíti szét kölcsönös szere te tűket. Ebben a végtelen különbözőségben lelepleződik mindkettő: a végtelen, Szentháromságon belüli különbözőség, amely az örök szeretet előfeltétele, s amely a Szendétekben nyer áthidalást; és az üdvtörténeti különbözőség, amelyben az elidegenedett világ kiengesztelődik Istennel. A kereszt ilyen értelemben jelenti az óból és az újba átvezető drámai változási pontot. Nem csak az Ószövetségből, amelyben oly gyakran beszéltek Isten haragjáról és bőszültségéről, véres préséről, hanem az egész régi, bukott világból; és nem csak az Egyházba, amely Isten kiengesztelő- désének látható szentsége lesz, hanem az egész új világba, amely láthatatlanul születik meg itt, és a teremtett világ végső megdicsőülésekor teljesül be. Ez a fordulópont, az átmenet, a Pászka. A fordulópontban, a Megfeszítettben pedig egybeesik ez a kettő: Isten haragja, amely nem akar a bűnnel paktálni, hanem képes nem csupán elvetni, de kiégetni is azt - és Isten szere te te, amely pontosan ennek a kérlelhetetlenségnek a helyén kezdi leleplezni magát.