Communio, 2015 (23. évfolyam, 1-4. szám)
2015 / 1-2. szám - Kenózis és Egyház - Greshake, Gisbert - Török Csaba (ford.): Misszió és kenózis - Albert Peyriguere teológiájának egyik alapgondolata
Misszió és kenózis 33 igehirdetést meg kell előznie a misszionárius „jelenlétének”, azaz a címzettek életformájába és szociokulturális világába való feltétlen beágyazódásának. Ezzel az alapgondolattal, amelyet Charles de Foucauld-tól vesz át, Peyriguére kísérletet tesz arra, hogy megoldjon egy olyan problémát is, amelyet szintén Károly testvér hagyott rá: ez a szerzetesi és misszionárius lét, a vita contemplativa és a vita activa közötti viszony. Peyriguére számára e kettő éppen akkor nem áll ellentétben egymással, hogyha megfontoljuk a missziót megelőző állapotot, amelyben az iszlám világ található. Szociokulturális zártságában a kifejezett igehirdetés olyan akadályokba és elutasításba ütközik, hogy értelmetlennek és kontraproduktívnak bizonyul, és feltétlenül egy „előmisszióra” van szüksége. Arról van szó, hogy elsőként a talajt kell előkészíteni és bevetni, aratás nélkül, vagyis várakozni kell, annak reményében, hogy majd mások begyűjtik a termést. Konkrétan ez ezt jelenti: az előmisszionáriusnak „hallgatva kell hirdetnie az evangéliumot; az eucharisztikus jelenlétet úgy kell megteremtenie a nem keresztény népek között, hogy annak hatása kisugározzon rájuk; Krisztus imáját és keresztáldozatát bele kell helyeznie ezekbe a népekbe; jelenvalóvá kell tennie körükben az Egyház imádságát; meg kell mutatnia ennek a Krisztusnak a valódi jelenlétét, hogy a népek a misszionárius révén nagynak és jónak találják őt, és elkezdjenek vágyakozni utána; áldozatnak kell lennie, hogy vére árán megnyerje őket; szeretetet ébresszen közöttük és bizalmat váltson ki bennük - mindez annyit tesz, hogy utánoznia kell a mi Urunk rejtett életét”.8 Peyriguére számára a misszionárius e jelenlétének abban a kulturális világban, ahová küldetett, egy mindenestül kenotikus karaktere van, lévén hogy a misszionáriusnak teljesen és feltétel nélkül ki kell üresítenie magát a saját környezetében. Ez különösen is kiviláglik a következő szövegből: „Amikor az »előmisszionárius« megérkezett egy meghatározott néphez vagy kultúrához, úgy érzi, hogy egyszer s mindenkorra átadatott ennek a népnek vagy kultúrának. Mindent magára vesz ebből a rasszból, ebből a népből és ebből a kultúrából, és teljesen a magáévá teszi. (...) Mindez elnyeri benne Krisztus keresztségét. Mindezt tisztelettel és szeretettel vállalja fel önmagában, büszkén hordozza magában. Csodálatot keltő és döbbenetes módon találják meg mindezt az adott nép, az adott kultúra tagjai az idegenben - de idegen-e még ő ekkor? -, aki eljött hozzájuk, és most már teljesen eggyé vált velük. Csodálkozva látják, hogy minden romlatlanul megvan benne, nem lett megcsonkítva, felvizezve benne, hanem sajátságosán megnemesedik egy titok8 Így foglalja össze Peyreguére az előmisszió foucauld-i gondolatát, ld. Im Geiste (Id. 1. lj.), 37.
