Communio, 2013 (21. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1-2. szám - Az Ember: homályba borult? - Gassmann, Michael - Török Csaba (ford.): A lélek és az érzékek: Joseph Ratzinger egyházzene-teológiája
78 Michael Gassmann és udvar zenészeit kötelezték a liturgikus szolgálatokra is. Csakis a lelki és a világi tekintély összefonódásának a háttere előtt születhetett meg egy olyan zene, amely az Egyházon kívül és belül lényegében ugyanaz volt. A francia forradalom következtében lejátszódott szekularizációval ez az egység messzemenően elveszett. Joseph Ratzinger lelkesedése ezért a korért és zenéjéért éppen ezért szemben áll az elvilágiatlanítás követelményével, amelyet XVI. Benedek pápa 2011. szeptember 25-én fogalmazott meg a freibur- gi koncertteremben: „Az Egyház történelmi kialakulásában megmutatkozik egy ellenirányú tendencia is, miszerint az Egyház berendezkedik ebben a világban, megelégedik önmagával és hasonul a világ mércéihez. Nagyobb hangsúlyt fektet a szervezetre és az intézményesülésre, mint a nyitottságra vonatkozó hivatására. Hogy eleget tehessen tulajdonképpeni feladatának, az Egyháznak mindig újra azon kell fáradoznia, hogy eloldja magát a világ világiasságától. Ily módon Jézus szavait követi: »Nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból való« (Jn 17,16). A történelem a szekularizáció különféle korszakaiban úgymond az Egyház segítségére siet, amely korszakok lényegileg hozzájárultak megtisztulásához és belső reformjához. A szekularizációk - legyen szó az egyházi javak elvételéről, vagy a privilégiumok vagy hasonlók eltörléséről - mindannyiszor az Egyház egyre mélyebb elvilágiat- lanítását jelentették, amely eközben egyszersmind lecsupaszodott világi gazdagságából, s újra felöltötte világi szegénységét”.23 Bár nyilvánvaló, hogy a pápa kritikája itt mindenek előtt egy bürokratikusán szervezett grémium-egyház ellen irányul, vagyis egy egyház ellen, amely - ekként tudnánk kritikáit a saját megfogalmazásainak a segítségével előre vinni - felelős „néhány száraz katekizmusénekért, néhány bizottságokban konstruált modern énekért”,24 s amelyben a Lélek csak csendes szel- lőcskeként fújdogál. Mégis, a két szöveghely közötti feszültséget nem lehet figyelmen kívül hagyni: az az óvilági musica sacra, amelyben a lélek és az érzékek egy nagyszerű, a keresztény emberképet visszatükröző egységet alkotnak, az Egyház és a világ ötvözése nélkül aligha lett volna elképzelhető. Ha radikálisan gondolkodunk, azt kell mondanunk, hogy Benedek pápa freiburgi beszéde kihúzza a talajt egyházzene-teológiája alól. A szekularizációs hullámok olyan helyzetbe hozták az egyházzenét, amelyben alig születik már „nagy zene” a liturgia számára. Az elmúló XIX. és XX. század egyházi komponistái a gregorián korálishoz és a „Palestrina-stílus23 Rede im Freiburger Konzerthaus vom 25.9.2011, in Entweltlichung der Kirche? Die Freiburger Rede des Papster (szerk. Erbacher, J.), Herder, Freiburg i.Br. 2012, 11-17. 24 Vö. Ratzinger, J., Gesammelte Schriften, vol. 11, 543.
