Communio, 2013 (21. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 3-4. szám - Az Egyház szentsége - Kasper, Walter - Török Csaba (ford.): Kempis Tamás Krisztus követése című művének ökumenikus jelentősége

Kempis Tamás Krisztus követése című művének ökumenikus jelentése

49

III.

Az első és legfontosabb: kereszténynek lenni nem valami komplikált, hanem alapjában véve nagyon egyszerű dolog. Jézus erre hívta meg tanítványait: Jöjjetek, és kövessetek engem!” A keresztény élet azt jelenti, hogy követjük Krisztust, részesedünk Ahba-kapcsolatában és az emberek iránti odahajlásá- ban. Kempis Tamás számára - a devotio moderna hagyományát követve - az ilyen követés a Jézussal való barátságot jelenti, amely mindent meghalad (II,8k). Ez nem csak számunkra jelent komoly problémát napjainkban. Ugyanis nem az alázatot és az önmegtagadást keressük, hanem az önmegvalósítást, az önérvényesítést, a felszegett fejjel való járást. Ugyanakkor egyre kevesebb ember kerül egyenesbe önmagával, s egyre többen szenvednek önmaguktól. Jézus megszabadít minket önmagunktól. Igazsága szabaddá tesz (11,6), szabaddá a számos vélekedéstől (1,3), attól, hogy mit mondanak és mit tesznek az „emberek”. Szabaddá tesz minket az elvárásoktól és az igényektől. „Senki sem gazdagabb, hatalmasabb és szabadabb annál, mint aki el tudja hagyni önmagát és mindenét, és vállalni tudja a legutolsó helyet” (11,12). „Nagy lelki szabadságra tesznek szert, akik nevedért a szűk ösvényre indulnak, és minden világi gonddal szakítanak” (111,10).

Krisztusnak ezen követésekor nem magasrendű elvont gondolatokról van szó, hanem tettekről. „Mi hasznod abból, hogy a Szentháromságról mélyreható vitákba bocsátkozol, ha nincs benned alázatosság, s azért nem telik benned kedve a Szentháromságnak? Bizony a mély értelmű szavak nem tesznek szentté és igazzá: viszont az erényes élet kedvessé tesz Isten előtt. Inkább kívánom, hogy érezzem a töredelmet, mint hogy tudjam annak meghatározását” (1,1). Nem is rendkívüli tapasztalásokról, megvilágosodásokról, áradozó érzelmekről, belső vigasztalásról és hasonlókról van itt szó. E fentiek szempontjából Kempis Tamás (akárcsak minden szent) igen józan és tartózkodó (11,9). Bizonyos értelemben egyezik Lutherrel, aki szerint a keresztény mindig valamiféle ellentmondást hordoz. „De ezekkel az Istentől származó vigasztalásokkal senki sem bővelkedhetik kénye-kedve szerint, mert a kísértés ideje nem sokáig távozik”. Luthernél hasonlóan arról van szó, hogy Isten előtt „szegénynek és csupasznak” kell lennünk (11,10). „Hát nem béresnek kell-e mondani mindazokat, akik folyton vigasztalást keresnek? Nem az igazolódik-e róluk, hogy inkább magukat szeretik, nem Krisztust?” (11,11). Nem az adományok szeretetére, hanem az Adományozó szeretetére kell gondot fordítanunk (III,6). Egy gyakorlati kereszténység segít közelebb a belső békéhez. Ugyanis a helyes cselekvés által jó lelkiismere