Communio, 2013 (21. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 3-4. szám - Az Egyház szentsége - Schlosser, Marianne - Török Csaba (ford.): Szentségre hívva a szentek közösségében - Megjegyzések a Lumen gentium 5. fejezetéhez

Szentségre hívva a szentek közösségében

19

így tehát mind inkább világossá vált az egyháztanban, hogy egy személy szentségének vagy teljességének a mértéke a szeretet: „Istent mindenek fölött szeretni, az embertársat pedig úgy, mint önmagunkat, Istenre való tekintettel”, vagyis az emberre Isten által ruházott méltóságra és örök célra való tekintettel. „Mindenki számára parancs, hogy Istent annyira szeresse, amennyire csak tudja”, mondta Aquinói Szt. Tamás.9 Ezáltal minden hívő számára parancs, hogy törekedjen a szentségre.

De hát nem volt meg mindig is a kereszténység történetében a hajlam arra, hogy ne a perfectio-1, hanem csakis azt kutassuk, ami elidegeníthetetlenül szükséges a keresztény élethez — s ezzel aztán meg is elégedjünk? Hogy a helyes mértéket középszerként értékeljük, s felcseréljük a középszerűséget azzal, aminek egy keresztény számára „normálisnak” kellene lennie? A mindennapok szentsége, tűnjön bármennyire is feltűnésmentesnek, egyáltalán nem mindennapi, magától értetődő dolog, ami úgymond magától is bekövetkezik, vagy mindig is megvolt. A „szentségre szóló meghívás” kihívást állít elénk, igen, „meredek” - valami arduum-ra törekszünk, ezt reméljük Istentől. A „szentség” olyan szó, amely talán „túl nagynak” tűnhet az ember szemében, jegyezte meg Benedek pápa elgondolkodva.10

Ugyanakkor mindig is voltak a keresztény lelkiség történetében olyan személyiségek és mozgalmak, amelyek a szentségre való törekvés, az „életállapot szerinti”, vagyis a személy mindenkori helyzetének megfelelő teljesség előmozdításán fáradoztak. Ebben az összefüggésben elég emlékeznünk a számos középkori testvérületre és harmadrendre, amelyeknek a tagjai elkötelezték magukat az intenzív imaéletre és a cselekvő felebaráti szeretetre, de gondolhatunk a jezsuiták által kezdeményezett Mária-kongregációkra is. Leginkább azonban Szalézi Szt. Ferencre és a XVII. század francia lelkiségi teológiájára kell gondolnunk. A Filotea világi hívők nemzedékeinek a lelkiéletét jellemezte és bátorította: ugyanis a lelkiélet (a „jámborság”, „la vie dé- vote”) nem más, mint a kegyelemből fakadó élet. Ezért hát az egyetlen szeretet sokféle formában mutatkozik meg - egy püspök nem úgy valósítja meg, mint egy remete, és egy családapa nem úgy, mint egy kolduló szerzetes, ahogy az előszóban Szalézi Szt. Ferenc írja. Nota bene, Szalézi Szt. Ferenc volt az, akit Angelo Roncalli „saját” személyes szentjeként felfedezett. A ké9 STh II—II, q. 186. a. 2. ad 2; vö. Ctr. Retrahentes cap. VI.

10 Beszéd a 2011. április 13-i általános kihallgatáson. A beszéd kifejezetten és többször hivatkozik a LG 39-re. „A keresztény élet teljességeként” írja le a „szentséget, amely „nem abban áll, hogy rendkívüli tetteket viszünk végbe, hanem abban, hogy egyesülve vagyunk Krisztussal, megéljük misztériumait, magunkévá tesszük gondolatait, magatartását”: http://www.vatican.va/ holy_father/benedict_xvi/audiences/201 l/documents/hf_ben-xvi_aud_2 0110413_ge.html