Communio, 2012 (20. évfolyam, 1-4. szám)
2012 / 3-4. szám - Az Egyház katolicitása - Pottmeyer, Hermann J. - Török Csaba (ford.): Párbeszédstruktúrák az Egyházban és a II. Vatikánum communio-teológiája
54 Hermann J. Pottmeyer belüli párbeszéd sikere azon mérhető le, hogy beteljesül-e minden támasztott igény. Az Egyházon belüli párbeszéd demokratikusnak feltételezett karaktere kapcsán gyakran a szinódusok és a zsinatok szavazási eljárására hivatkoznak, amely megelőzi a döntést. Azonban ezen szavazások során nem arról van szó (mint a parlamentjeinkben), hogy megfogalmazzuk a nép akaratát, hanem arról, hogy a konszenzus révén meghatározzuk a közös hitet, vagy imádság közben megtaláljuk Isten akaratát itt és most élő Egyháza számára. Kapcsoljunk mindehhez még egy további félreértést, amely az ökumenikus és a vallásközi párbeszédre vonatkozik. Egyesek úgy vélik: a párbeszéd által megkövetelt partnerrel szembeni tisztelet addig kell, hogy elmenjen, hogy végül visszavonjuk, vagy rendelkezési állományba helyezzük az igazságra vonatkozó saját meggyőződésünket. Egy példa: a saját üdvösség- és megváltásfelfogással bíró nem keresztény partnerrel szembeni tisztelet tiltja, hogy minden ember valódi és egyetlen megváltójaként és közvetítőjeként állítsuk eléje Jézus Krisztust, eltekintve attól a ténytől, hogy ebben a kérdésben az Újszövetség egyértelműen állást foglal. Zsidók és muszlimok gyakran csodálkoznak, amikor keresztény partnereiknél ilyen irányú készséget tapasztalnak, és bizalmatlanok, hiszen ők semmi ilyesmit nem várnak el a keresztényektől. A Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsának Párbeszéd és igehirdetés című dokumentuma ennek kapcsán megjegyzi: a párbeszédre való készség „nem azt jelenti, hogy a párbeszédpartnemek a találkozás kezdetén saját vallásos meggyőződését hátra kellene hagynia. Épp az ellenkezője az igaz: a vallásközi párbeszéd helyessége megköveteli, hogy mindenki hitének teljes integritásával lépjen be a párbeszédbe ... [a keresztényeknek] emlékezniük kellene arra, hogy Isten valami módon a más vallási hagyományok követőinek is megmutatta magát. Ennek következtében a többi ember meggyőződései és értékei felé elfogadásra kész értelemmel kell közeledni... A párbeszéd arra indíthatja őket, hogy feladják meggyökeresedett előítéleteiket, felülvizsgálják előre kész véleményeiket, és olykor még saját hitfelfogásuk megtisztításába is beleegyezzenek” (nr. 48k). Egy félreértést, jobban mondva téves elvárást maga a zsinat ébresztett fel. Amikor a zsinat vezérfogalommá tette a párbeszédet, akkor az egész világ egy körös-körül párbeszédes Egyházat kezdett el várni. A zsinat azonban, legalábbis az Egyházon belüli véleménycsere kapcsán, csak egy tágabb értelemben vett párbeszédről szólt, amelynek épp ezért a beszéd megjelölést juttatta. Azonban a párbeszéd szó a maga tulajdonképpeni értelmében volt jelen a világban, s mindenki ekként értette a zsinati tanítást is. Ez az, ami
