Communio, 2011 (19. évfolyam, 1-4. szám)
2011 / 1-2. szám - Az Egyház - Török Csaba: Az Egyház mint communio - A közösség-gondolat teológiai értelmezésének kritériumai
92 Török Csaba nak, mindenük közös volt". Vagyis a közösség semmi esetre sem lelki-szellemi, elvont természetű, hanem két kézzel fogható, látható. A szövegkörnyezetből kiderül, hogy a közösség forrása a Szentlélek kiáradása (mint részt kapás), betetőzése a kenyértörés közössége (mint részt kapás, osztozás, megosztás), külső formájában pedig az apostoli tekintély és tanítás őrzi meg (mint az emberi közösség szükségszerű társadalmi formája). Ez a gondolat él tovább az első keresztény nemzedékekben, akik számára a közösség az egyház struktúráját és funkcióját, nem pedig a lényegét jelöli. A lényeg a müsztérion, az isteni kegyelem műve (az Egyház mint Krisztus teste). Ezek a gondolatok élnek tovább az egyházatyáknál és a középkorban is, azonban tapasztalható a communio fogalmának a kiterjedése: eltérő szövegkörnyezetekben jelenik meg, más és más teológiai valóságok kapcsán merül fel. Mindazonáltal mindvégig megőrzi az elsődleges jelentési szintet, a valamiben osztozás gondolatát. így beszélhetünk tehát egy objektív közösségfelfogásról (communio sanctorum mint a sancta közössége). A reformáció korában ez a helyzet változik meg. A lutheri teológia szubjektív perspektívába állítja a szentek közösségét (communio sanctorum mint a sancti közössége). Ez a alapállás megannyi formában tér vissza az elkövetkező századokban, nem csak a protestáns, de a katolikus teológiában is. Az újkor megpróbálja a filozófia számára visszanyerni a communio fogalmát, de ez a vállalkozás nem vezet sikerre, a kifejezés mondhatni a teológia (és részben a szociológia) propriuma marad. A XX. században a protestáns teológia tovább viszi a szubjektív közösség-felfogást. Sokan a második Vatikánum szövegeit is ilyen kulcsban értelmezik, ám alaposabb szövegelemzés rámutat, hogy ez nincs így. A Lumen gentium konstitúcióból kiviláglik, hogy az Egyház lényege szerint sacramentum universale salutis, az üdvösség egyetemes szentsége, és megvalósulása, élete, rendje (funkciója és struktúrája) szerint communio, közösség. A zsinat utáni katolikus teológia nem egy nehézsége abból adódik, hogy e két szintet egybemossa, sőt egyenesen a struktúrát állítja a lényeg helyébe, ezáltal súlyos egyháztani szakadékot képezve.124 Az ökumenikus párbeszéd is rámutat, hogy ez a legkényesebb pont, mert katolikus hitünk meggyőződéssel vallja, hogy mind a Szentírás, mind a Szenthagyomány szükségszerűen kötelez a közösség elsődlegesen objektív szemléletére (a részt kapás gondolata, a szent dolgok közössége). Ettől füg124 Ld. pl. Hárle, W., art. Kirche. VII. Dogmatisch, in TRE 18, 283k (2.2: Das Wesen der Kirche: Gemeinschaft der Glaubenden).
