Communio, 2010 (18. évfolyam, 1-4. szám)

2010 / 1-2. szám - Eszkatológia és gazdaság - Méndez, José María - Török Csaba (ford.): Gazdasági válság vagy az értékek válsága?

42

Jósé Maria Méndez

tán így tudják kifizetni a banki költségeket. A végeredmény másokat is arra ösztönöz, hogy hasonlóképpen cselekedjenek. Elősietnek a külföldi befektetők. A buborék pedig csak nő és nő.

Azonban ez a könnyű haszon a levegőben lóg. Semmit sem termelnek, ami hatékony és szilárd módon növelné az ország gazdagságát. Nem termelő gazdaságról van szó, hanem pusztán spekulatívról. 1929-ben tőzsdei műveletekkel spekuláltak; 2008-ban elsődlegesen földterületekkel, házakkal és városfejlesztéssel, egyes helyeken pedig tőzsdei ügyletekkel is, de ez már csak másodlagos fontosságú részletkérdés. A lényeg a légüres térben való spekuláció, amelyet nem támaszt alá semmiféle kézzel fogható érték valós létrehozása.

Mindazonáltal van néhány eltérés is a két válság között.

Első helyen a gazdaság globalizációját kell megemlítenünk, amely a XX. század utolsó negyedében lejátszódott. Ez közvetlenül globalizálta a New York-i tőzsde 2008 októberében lejátszódott összeomlását is. Minden nyugati kormány érintve lett az eseményekben, méghozzá szinte azonnal, s ezért nyomban összehívtak egy G-20 tanácskozást Washingtonba, hogy összehangoltan és a lehető legmagasabb szinten nézzenek szembe a nehézségekkel (2008. november 14.). Ilyesmire nem került sor 1929-ben. A válság akkor sokkal kisebb mértékben érintette az európai országokat, mint az Egyesült Államokat. 1930 végéig még nem került sor európai bankok csődjére. A gazdaság 1929-ben még nem volt annyira globalizált, mint 2008-ban.

Második helyen ki kell emelnünk, hogy az első világháború után szakadék húzódott a győztesek, Anglia, Franciaország és Olaszország, valamint a vesztesek, Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia között. A ver- sailles-i szerződés hatalmas háborús jóvátételt biztosított a győztesek, mindenekelőtt Franciaország számára, s ez gátolta a helyreállítást. A Weimari Köztársaságban tapasztalt rohamos infláció mentséget jelentett a jóvátétel fizetésének leállítására, vagy legalábbis mértékének csökkentésére. Kevéssel a válság kirobbanása előtt elkezdett működni az úgynevezett pénzügyi háromszög. Az amerikai bankok pénzt adtak Németországnak, hogy kifizesse a jóvátételt Franciaországnak, ez pedig így kiegyenlíthette háborús tartozásait az Egyesült Államoknak. Az 1929-es válságot alapvetően meghatározta a versailles-i szerződésből eredő politikai rendszer, ám a mostani válság esetében nem beszélhetünk hasonló tényezőről.

A harmadik különbség a nagyon eltérő kormányzati reakciókban áll. 1929-ben a Hoover-adminisztráció úgy vélte, hogy csak átmeneti válságról van szó, ahogyan sor került már ilyesmire többször is korábban. Azt remélték, hogy a pénzpiacok végül önmagukat megsegítve, külső beavatkozás