Communio, 2010 (18. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 3-4. szám - Bíró és Üdvözítő - Bolberitz Pál: Téves Isten-fogalmak
80 Bolberitz Pál ahogyan van. A két mozzanat közül a létezés élvez elsőbbséget és a lényegből indul ki. Sartre az ember létezését azonosítja szabadságával, mivel szerinte az ember léte szabadsága által valósul meg. Nézete szerint az ember eredetileg korlátlan és tökéletesen meghatározatlan szabadságot jelent, és ebből a szabadságból teremti meg aztán a maga lényegét, anélkül, hogy a megvalósítás során eleve adott szabályokhoz vagy irányelvekhez kellene igazodnia. Az ember tehát - mivel lényegének a szabadság által történő megvalósításával alakítja ki értékeit - teljesen az, amit szabadon kialakít magából. Mindaz, ami a szabadság által tételezett, az feltétlenül értékes és jó. így lesz az ember önmagának értékmérője, „minden dolog mértéke”, amint azt már a régi szofisták is vallották. Ezzel kapcsolatban mondja Sartre, hogy „abban a választásban, hogy ilyenek vagy olyanok legyünk, egyúttal benne van választásunk értékének meghatározása is, hiszen sohasem tudjuk a rosszat választani. Amit választunk, az mindig jó, és semmi sem lehet számunkra jó anélkül, hogy mindenki számára jó ne lenne.”29 A szabadságot nem az ember adta önmagának, hanem egyszerűen rátalált és el kell fogadnia. Az ember mintegy bele lett „dobva” a szabadságba. Mintegy szabadságra lett „ítélve”, anélkül, hogy szüksége lenne arra a kérdésre, honnan vagy miért kell szabadnak lennie? A szabadságban az ember tehát teljesen magára van hagyva, senki sem veheti el ezt tőle, de az ezzel járó felelősséget sem. Szabad tevékenysége során, és cselekedeteinek gyakorlásában nincs szüksége utasításokra és szabályokra, de nem is várhatja azokat. Ennek következtében lesz az ember szabadsága az elhagyatóttság és a magány helyzetében nyűg és esetleg nyomasztó teher. Az ember szabadságának gyakorlásában kénytelen szembenézni a semmivel, mely mintegy farkasszemet néz az ember kettéhasadt létével, s ebből adódik a félelem. A félelem arra ösztönzi az embert, hogy az anyagi-tudatta- lan „önmagában való lét” egységét és zártságát keresse, hogy felülemelkedjen a semmin, mely feléje tátong, és így váljon egészen önmagává. Ehhez viszont az embernek fel kellene adnia önmagát és szabadságát, ami viszont azzal a következménnyel járna, hogy többé már nem sajátosan önmaga. Sőt a tudattól való megfosztottság következtében létének zártsága sem érzékelhető már. Az ember, félelem által ösztönzött törekvése arra, hogy egészen önmaga lehessen, értelmetlen és „hiábavaló szenvedély”. Ezért mondja Sartre, hogy az ember önmagában nem más, mint ellentmondás: mint „pour sói” a félelemtől hajtva törekszik „en soi”-jára. Mint „en sói” viszont megszünteti „pour soi”-ját. 29 Vö. Sartre: „Der Existenzialismus ist ein Humanismus’
