Communio, 2010 (18. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 3-4. szám - Bíró és Üdvözítő - Bolberitz Pál: Téves Isten-fogalmak
Téves Isten-fogalmak 79 önálló szellemi jelleget, hanem az akaratból levezetett (derivált) képességnek tekinti. Ily értelemben az emberi megismerés aligha különbözhet lényegében az állati megismeréstől. Az ilyen szenzualisztikus és materialisztikus beállítottságú felfogás logikusan feltételezi az elméleti ateizmus alapbeállítottságát. Nietzsche elismerő szavaival élve Schopenhauer volt az „első önálló és hajthatatlan ateista”. Schopenhauer metafizikai lehetetlenségnek tartja a legnagyobb személyes értelem létezését, amit a világ végső okának kellene tekintenünk. Ezt azzal indokolja, hogy az intellektus27 - működésében - az agy funkciójához kapcsolódik, ami maga is az ősakarat fejlett megnyilvánulási formája. A világ teremtőjének elfogadása azért sem lehetséges, mert szerinte az okság törvénye, mint gondolkodási törvény csak a képzetek világán belül érvényes és a tapasztalati valóság szféráján túl nem terjeszthető ki, amint ezt már Kant is tanította. Schopenhauer nem óhajtja ateizmusát panteisztikus módon álcázni. Azt mondja, hogy a „világot Istennek nevezni nem azt jelenti, hogy megmagyarázzuk ezzel a világot, hanem csak azt, hogy a világ szó helyett nyelvünk egy fölösleges szinonima kifejezést használ.” Azt is mondja, hogy valamiféle személytelen panteista istenség „egyáltalán nem tekinthető Istennek, hanem inkább „contradictio in adjecto”, melyet a filozófiai professzorok szívesen használnak, miután Isten létéről már lemondtak és Isten-tagadásukat szavakkal próbálják fátyolozni.”28 3. Jean Paul Sartre egzisztencialista ateizmusa Sartre (1905-1980) - rendszerében - a lét két alapmegnyilvánulását különbözteti meg: az anyagi-tudattalan önmagában való létet (en sói) és a tudatosszabad önmagáért való létet (pour sói). Az anyagi tudattalan létforma nem más, mint a tökéletesen valóságos lét, ami teljesen zárt önmagában és egészen egy a maga zártságában. A tudatos és szabad létforma, az önmagáért- való-lét az emberben nyilvánul meg, és az előbbihez viszonyítva tökéletlenebb. A megismerő alany és tárgy kettőssége bontotta szét a lét eredeti egységét és e kettőség következtében tökéletlen, illetve nem egy az önmagáért-való-lét. Ezért tartalmaz mindig valamiféle tagadást, s ez a tagadás Sartre szerint a „semmi”, mely metafizikai gyökerében „támadja meg” az önmagáért-való létet. Sartre az emberben is megkülönbözteti a létezés és a lényeg mozzanatát. A létezés szerinte az, ami által az ember van. A lényeg pedig az ember úgy, 27 Mely a személyiség alapját képezi 28 Vö. Schopenhauer: Sämtliche Werke, Bd. IV 143.
