Communio, 2010 (18. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 3-4. szám - Bíró és Üdvözítő - Puskás Attila: A szabadság teológiai értelmezése - Út a megszabadított szabadság ethosza felé
60 Puskás Attila megvalósítására képtelen? Mit kezdjen az ember önnön véges és ugyanakkor a feltétlenre irányuló létével? A hozzá intézett effajta kérdésekre mindenki így vagy úgy, de valamiképpen gyakorlati feleletet ad. Az ember a próbát kiállja vagy elbukja. Valahányszor úgy válaszol, hogy megcsonkítja önnön emberségét, mert vagy végességét zárójelbe téve önmagát kezdi isteníteni (önmaga divinizálása, titanizmusok, totalitarista rendszerek), vagy végtelenre utaltságáról tudomást nem véve saját végességébe menekül (újpozitivista gondolkodás, posztmodem végesség-filozófiák), gőgös magatartásból fakadó döntést hoz. Hasonló a helyzet akkor is, ha véges, ám ugyanakkor végtelenre utalt létezését abszurdnak tekinti (Sartre, nihilizmus), és kétségbe esik rajta. Ezek mögött az életstratégiák mögött mindannyiszor az a végső soron gőgös meggyőződés rejtőzik, hogy ha az emberi élet két pólusa közötti feszültséget maga az ember nem képes feloldani, akkor senki nem képes rá. Ki kell tehát iktatnia valamelyik pólust, vagy abszurdnak kell nyilvánítania a feszültséget. Ha az ember gőgjében így foglal állást, akkor nem állja ki a teremtett létével adott próbát, bűnt követ el és elbukik. A Szentírásban a két teremtéselbeszélést követő bűnbeesés történet az emberi történelem kezdetén bekövetkezett bukásról beszél, arról a bűnről, mely paradigmája minden egyéb bűnnek és elindítója a bűn hatalmának, mely az emberben és kapcsolat- rendszerében érvényesül. A bibliai tanúságtétel szerint a bűn révén maga az emberi szabadság — Ágoston kifejezésével élve - fogságba, szolgaságba kerül. Az ember a helytelen önszeretet és a kevélység bűvköréből, melyben élve önmagát tekinti abszolút mércének, önerejéből szabadulni képtelen. Ebben az állapotban az ember önmeghatározó szabadságát abszolút autonómiává igyekszik erőltetni, tagadja szabadságának önmagán túli eredetét és beteljesedését, illetve nem ismeri el mások szabadságát, s így az önbirtoklás, az ön- és világ-meghatározás abszolút hatalmát igényli magának. A jóra irányuló akarata megsebződik, erőtlenné válik arra, hogy szeresse Istent és embertársait, és véglegesen elkötelezze magát mellettük. Az emberi szabadság az önmeghatározás mozzanatára zsugorodik, a dialogikus szeretet-szabad- ság monologikus hatalom-szabadsággá változik. Ennek az önmagába visszafordult, fogságba jutott szabadságnak Szabadítóra van szüksége. Egyedül a szeretet szabadságának feltétlen hatalma tudja megszabadítani, felszabadítani eredeti rendeltetésére.
