Communio, 2010 (18. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 3-4. szám - Bíró és Üdvözítő - Puskás Attila: A szabadság teológiai értelmezése - Út a megszabadított szabadság ethosza felé
A szabadság teológiai értelmezése 59 meg életének értelmére adott válasza, az az alapvető döntés, mely forrása és hordozója lesz konkrét döntéseinek és cselekvésének. Az ember végességének és végtelenre nyitottságának, feltételekhez kötött és mégis bizonyos szempontból feltétlen létének két pólusa közötti feszültség különös élességgel jelentkezik a szabadság síkján. Az ember, egyfelől valódi és másra vissza nem vezethető, és ebben az értelemben feltétlen önmeghatározó képességgel rendelkezik, önmaga ura, döntéseivel önmagát alakítja. Másfelől azonban szabad önmeghatározása behatárolt. Nem rendelkezhet léte kezdetéről és végéről (legfeljebb ez utóbbi időpontjáról), nem dönthet arról, hogy kíván-e létbe jönni és e létből távozni, sem arról, hogy tudatos, önmagát meghatározni tudó lényként kíván-e létezni. Létezésre, meghalásra és szabadságra ítéltetett. Ráadásul e három koordináta tengely által kijelölt téren belül is szabadságának további behatárolását jelentik előzetes meghatározottságai, valamint az a kikerülhetetlen tény, hogy döntéseivel mintegy leszűkíteni kényszerül önnön mozgásterét: valaminek a választása mindig valami másnak a nem választását jelenti. Bizonyos létlehetőségek megragadása, más létlehetőségekről való lemondást követel. Végességének és végtelenre irányultságának kettőssége talán éppen ebben lepleződik le leginkább: az egészet akarja megragadni, de mindig csak a rész jut neki. S ha feltétlen igent mond a „részre”, akkor is beleütközik döntése, elköteleződése határaiba. Amikor egy ember feltétlenül megnyílik egy másik ember felé az elismerés tetteiben, mindig többet akar adni, mint amennyit megvalósított, vagy valaha is megvalósítani képes. Mivel a másik létét feltétlenül akarja (jó, hogy vagy - neked létezned kell), ám ezt csak korlátozott lehetőségek között, véges módon tudja kifejezni-megvalósítani, olyan (abszolút) jövőt kíván a szeretett másiknak, melyet ő maga nem képes létrehozni. A másikat feltétlenül elismerő minden szeretetaktus kimondatlanul olyan ígéretet tesz a szeretett személynek, melyet ő maga nem tud beváltani. E határhoz, az emberi szabadság megvalósulásának zsákutcájához érve mit tehet az, aki szeret, vagyis aki feltétlenül igenli, elismeri a másik létét? Vajon félelem fogja el, hogy nem tud eléggé szeretni? Szorongani kezd amiatt, hogy nem talál elég erős szeretetet? Túlzó követelményekkel lép fel a másikkal szemben? Talán rezignáltan vagy „józanul” legyint a szeretetnek a másik létezését feltétlenül akaró, állító, óhajtó dinamikájára, és eleve csak „feltételesen” hajlandó szeretni? De vajon még szeretetnek nevezhető-e az az aktus, melyből hiányzik a másik létezésének feltétlen akarása, óhajtása, reménye? S vajon nem abszurditás-e az az emberi szabadság, mely csak a másik emberre mondott feltétlen igenben tud beteljesedni, ám e feltétlen igen
