Communio, 2010 (18. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 3-4. szám - Bíró és Üdvözítő - Haas, Alois Maria - Török Csaba (ford.): Dies irae, dies illa
Dies irae, dies ilia 29 12. A bűnvallomás után a bűnbánat következik, amelynek külső jele a szégyen pírja és a sóhaj (ami mindig az imádkozó lélek magatartásának a belső jele!). így eseng: a bánatra következzen a kímélet! Aki beismeri saját bűnösségét (tamquam reus), tulajdonképpen megtérésre indítja magát. 13. A példamutató bűnösök bánattal teli megtérőkként a példaképeink, akik lehetővé teszik a keresztények számára, hogy hasonló helyzetben órájuk hivatkozzanak. így áll előttünk Mária Magdolna (Lk 7,36-50) és a lator (Lk 23,43), akit Jézus jobbja felől feszítettek keresztre, s akinek Jézus nagypénteken megadta a mennyek országába való bemenetelt. Ők - miként Mária - szeretettel és - mint a lator - hittel elteltek. Ők gratis nyerik el a segítséget. 14. Most újból egy szakadék jelenik meg az imádkozó előtt: méltatlan kéréseivel valójában nem tud eljutni azok tulajdonképpeni címzettjéhez. Csakhogy az imádkozó a nehézségek leküzdésének a művésze: hogyha ő már nem elég, akkor majd a kérésével megcélzott fog még jobban megfelelni a végtelen jóság igényeinek. Krisztus mint jó fogja a kérőt jóvá tenni - ebben áll az ember kérése és bizonyossága, s ezáltal megmenekülhet a végidő tüzétől. 15. Most pedig visszatérünk a lelki összetörtség köréből a végidős Bíró színe elé. A keresztény imádkozó realista; vágyik az üdvösségre való eljutásra, a megmenekülésre; szeretne a Bíró jobb oldalán állni a bárányok között, és kész rá, hogy mindent megtegyen, amire ehhez szükség lehet, még ha tudja is, hogy mindez semmi esetre sem lesz elegendő. Teljes eltörpülése az ítélettel szemközt, aminek bűnöktől terhes gyöngesége az oka, egyszersmind a győzelme is lesz. 16. Charles Péguy nemtetszését fejezte ki amiatt, hogy Dante turistaként, és nem érzékeny emberként vándorolt végig a poklon. Ebben a versszakban épp erről az érzéketlenségről találunk reflexiót (Mt 25,41 és 25,34). Az imádkozó akkor állhat meg a jobboldalon, amikor a gonoszokat átadják a pokol tüzének. Azért ennyire lakonikus (és semmi esetre sem önző) a magányosan imádkozó hívő, mert ez felel meg olyan belső magatartásnak, amely végtelen számú implikációval jár. 17. És ekkor elhangzik a legegyszerűbb kérés: alázatban, amikor a szív maga is hamuvá porladt: gere curam mei finis, viselj gondot végemre! Ez commendatio animae, lélekajánlás, amely a lehető legrövidebben fejezi ki, hogy az imádkozó átadja magát a Megmentőbe vetett bizalomnak. Ekkor az ebből fakadó nyugalom veszi át a régi büszke mondás helyét: Quidquid agis, prudenter agas et respice finem! 18. A beszélő visszatér a jelenbe, amikor is még egyszer belső megren- dültséggel emlékezik az Érkezőre. Jelen van itt egy könnyekkel áradó nap,
