Communio, 2008 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 3-4. szám - Hit és gondviselés - Walker, Adrian J. - Nagypál Szabolcs (ford.): Párbeszéd, közösség és (vér)tanúság - Gondolatok az ökumenikus és a vallásközi párbeszéd kapcsolatáról
Párbeszéd, közösség és (vér)tanúság... 175 tartozásának közös kifejezése és megvalósítása kell, hogy legyen, amely tulajdonképpen már most átalakítja egész gondolkodásunkat, beszédünket és cselekvésünket, egyénként és közösségként egyaránt. A vallás szabadelvű magánosításával az a baj, hogy a „türelem” nevében azt részesíti előnyben, ami tulajdonképpen e hűség (végső értelemben vallásos) kérdésének rendkívül türelmetlen elnyomása. Természetesen, a szabadelvű fölfogás úgy kísérel meg meggyőző lenni, hogy magát a „türelmetlenség” egyetlen vetélytársának tünteti föl. Ez azonban igen megkérdőjelezhető mesterkedés, amely általában érvelés nélkül föltételezi, hogy a párbeszéd nem képes lényegi igazság megvalósítására anélkül, hogy rögtön meg ne szűnnék valódi párbeszéd lenni. Valójában kizárólag a létezésünk igazságában megvalósuló lényegi közösségünk az, ami a hiteles párbeszédet biztosítja. E közösség ugyanakkor (a szabadelvűségnél jóval hatékonyabban) a föloldhatatlan viták rendezésében kizár nemcsak mindenfajta viszonylagosságot, hanem bármiféle kényszerítő eszköz használatát is. Mégpedig nem azért, mintha az igazság tisztán magánügy volna, hanem mert létezésünk igazsága közösségi, s e közösségiség pontosan a párbeszédben jut napvilágra; természetesen azon értelemben, hogy mindannyian megéljük már létező közösségünket az igazságban. Nézetünk szerint tehát a föloldhatatlan viták rendezésének módszere nem az erőszak, hanem a (vér)tanúság. Ezen összefüggésben a (vér)tanúság személyiségünk átadását jelenti egy türelmes és néha bizony magányos tanúságtétel számára. Ezt pedig a vértanúság pontosan ama ponton teszi, ahol a személyiségünk megnyílik minden más személyiség számára is, különösen akkor, amikor azok lezárják magukat egy nagyobb igazság előtt. A személyiségek e kölcsönös egymásban rejlőségének titka arra mutat, hogy a párbeszéd egy látszólag önellentmondást jelentő egybeesésből él. Egyfelől ugyanis az alázatos részvételből táplálkozik a beszélgetés közös keretében. Másfelől azonban a valóság sajátos megjelenítéséből él, amelynek e közös beszélgetési keret úgyszólván a kikristályosodása. Ezen egybeesést pontosan a (vér)tanúságra készség fejezi ki, mely arra képesíti a párbeszédet, hogy a közösségünk kifejezésévé váljék.
