Communio, 2008 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 3-4. szám - Hit és gondviselés - Walker, Adrian J. - Nagypál Szabolcs (ford.): Párbeszéd, közösség és (vér)tanúság - Gondolatok az ökumenikus és a vallásközi párbeszéd kapcsolatáról
176 Adrian J. Walker II. AZ ÖKUMENIKUS ÉS A VALLÁSKÖZI PÁRBESZÉD SZABADELVŰ FÖLFOGÁSA Ideje tehát, hogy röviden szóljunk az ökumenikus és a vallásközi párbeszéd kapcsolatáról. A vallási sokszínűség helyzetében esetleg úgy tűnhet, hogy a vallásközi párbeszéd számára a legjobb fölfogást a szabadelvűség kínálja. Nos, a szabadelvű fölfogás lényegében úgy értelmezi a párbeszédet, mint különböző felek közti megbeszélés folyamatát vagy eszközét. E párbeszédes folyamat legfontosabb jellemzője a „semlegessége”, mégpedig tekintettel az egyes felek által képviselt igényekre. Ezen állítólagos semlegességről pedig úgy tartják, hogy mindenki számára lehetővé teszi, hogy részt vegyen a párbeszéd folyamatában; mégpedig a meggyőződésekre vonatkozó előítéletek nélkül, sőt voltaképpen azért, hogy e meggyőződéseket kifejezze - természetesen párbeszédes módon. Ám ahogy mondani szokták, pontosan itt van a kutya elásva: Vajon tekinthetik-e magukat a vallások olyan „feleknek”, akiket a szabadelvű párbeszédfolyamat hozott a tárgyalóasztalhoz, anélkül hogy meghamisítanák tulajdon természetüket? A válasz nemleges. A kérdés lényege az, hogy a szabadelvű párbeszédfolyamat nem egészen semleges. A semleges folyamat igénye bennefoglaltan éket ver egyfelől a párbeszéd tevékenysége közé, másfelől pedig mindannyiunk valósághoz tartozásának lényegi igazsága közé; ezáltal azonban ez utóbbit hatékonyan száműzi a merő magánérdeklődések területére. A szabadelvű fölfogás, azáltal, hogy elválasztja a párbeszéd közös beszélgetési keretét a lényegi valóságtól, amelyet kifejez, ez utóbbit egy új lényegi valósággal helyettesíti, amely az előbbin élősködik: mégpedig a szabadelvűség lényegi valóságával. A szabadelvű fölfogás tehát alkalmatlan arra, hogy valódi vallásközi párbeszédet alapozzunk rá. Inkább a tulajdonképpeni egyházi fölfogás az, bármely önellentmondónak is tűnhet esetleg, amely értékesen járulhat hozzá a vallásközi párbeszédhez. III. AZ ÖKUMENIKUS ÉS A VALLÁSKÖZI PÁRBESZÉD EGYHÁZI FÖLFOGÁSA Noha nyilván sokkal több érvre volna szükség, mint amennyit ehelyütt módunk van kifejteni, mégis azt mondhatjuk, hogy a vallások, hasonlóan az egyénekhez, belülről nyitottak egymásra, pontosan Istenre irányuló lendületük miatt, amely a valósághoz tartozás legbensőbb magvát alkotja; hiszen mindannyian ennek kifejezésére törekednek, így vagy ügy, különböző sikerrel.