Communio, 2008 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 3-4. szám - Hit és gondviselés - Walker, Adrian J. - Nagypál Szabolcs (ford.): Párbeszéd, közösség és (vér)tanúság - Gondolatok az ökumenikus és a vallásközi párbeszéd kapcsolatáról
174 Adrian J. Walker E fölfogás ugyanakkor a különbségek valódi tisztelete, következésképpen a vallásközi párbeszéd számára biztosabb alapokat nyújt a szabadelvűsé gnél, amely jellemzően a párbeszéd egyedüli őrének kiáltja ki magát. Ezen összefüggésben a közösség és (vér)tanúság címben jelzett kapcsolata elengedhetetlennek bizonyul ahhoz, hogy a párbeszéd egyházi fölfogása elláthassa e kettős föladatot, s ezáltal hozzájárulhasson a valódi vallásközi cseréhez sokszínű kortárs társadalmunkban. I. KÖZÖSSÉG ÉS (VÉR)TANÜSÁG A PÁRBESZÉDBEN Közös felelősségünk és elszámoltathatóságunk belülről köti össze személyiségeinket lényegi közösséggé. Ezen igény jelentősége a párbeszéd számára, hogy e lényegi közösséget a beszéd megtestesüléseként éljük meg, amelyet egyszerűen párbeszédnek nevezhetünk. A párbeszéd szabadelvű fölfogásának bírálata tehát nyilvánvalóan nem jelenti a párbeszéd elvetését, hanem sokkal inkább a párbeszéd elméletileg megalapozottabb és gyakorlatilag is igazabb megvalósításának keresését, amelynek a szabadelvű fölfogással ellentétben vannak arra forrásai, hogy valódi vallásközi kölcsönösséget valósítson meg. A szabadelvű fölfogás pontosan itt vall kudarcot, azon igénye miatt, hogy a párbeszéd lényegileg semleges folyamat legyen, amelyet nem kormányoz senkinek a végső dolgokra vonatkozó nézete. Ezen igény ugyanis szükségszerűen maga után vonja a vallási igazság magánosítását, amely valójában hallgatólagosan kormányozza a „folyamatot”, oly módon, hogy kizárja a végső dolgok kérdésének valódi megbeszélését. A párbeszéd egyházi fölfogása kezdettől fogva tudomásul veszi, hogy teljesen senki sem vonhatja ki gondolkodását mindannyiunknak a valósághoz tartozása alól, mert először is e közös odatartozás már mindenfajta gondolkodásunk állandó előföltétele. Hasonlóképpen, e fölfogás elfogadja, hogy egyikőnk sem menekülhet el az elől, hogy belebocsátkozzék az odatartozásunk iránti hűségünk kérdésébe: amely kérdés, minthogy maga az ész végső értelmével kapcsolatos, mélyen vallásos kérdés. Más szavakkal, a párbeszéd egyházi fölfogása ama fölismerésen alapul, hogy a hűség mindannyiunk valósághoz tartozásának (végső értelemben vallásos) kérdéséhez, a társadalom igazi lényegéhez tartozik. E fölfogás ama fölismerésen alapul továbbá, hogy a párbeszéd nem vál- hatik pusztán üres folyamattá, hanem mindannyiunk már létező valósághoz
