Communio, 2007 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 1-2. szám - Joseph Ratzinger - XVI. Benedek pápa - Puskás Attila: Jézus üdvözítő halála
68 Puskás Attila dására. A farizeusokkal és a szadduceusokkal egyre növekvő és mélyülő konfliktusai előrevetítették az összeütközések halálos kimenetelét. Jézusnak isteni tekintélyt és fiúi öntudatot sugárzó magatartása nemcsak az emberi hagyományokat, a visszás-bűnös emberi gyakorlatokat bírálta, hanem egyszersmind viszonylagos értékűvé tette az ószövetség szent intézményeit, a Tórát, a szombatot és a jeruzsálemi templomot a benne folyó kultusszal együtt. A farizeusokkal és a szadduceusokkal történt összeütközések, a vezetők - és alkalmasint a nép (vö. Lk 4,28-30) - részéről tapasztalt elutasítások Jézus számára egyértelművé tették az erőszakos halál lehetőségét, majd bizonyosságát. Ha a háromszori szenvedésjövendölés (Mk 8,31-32; 9,30- 32; 10,32-34) az evangéliumokban szereplő mai, részletező formája szerint magán is viseli a húsvét utáni átdolgozás nyomait, annak lényegi magja valószínűsíthetően magától Jézustól származik. Húsvét előtt Jézus többször, hol csak burkoltan, hol nyíltabban beszélt tanítványainak saját, hamarosan bekövetkező erőszakos haláláról: az erőszakosan elragadott vőlegényről (Mk 2,19-20), a Fiút megölő gonosz szőlőmunkásokról (Mk 12,1-12), a szenvedés keresztségéről (Mk 10,39) és saját temetéséről (Mk 14,8) szólva. A szentíráskutatók abban is egyetértenek, hogy Jézus a rá váró erőszakos halált a prófétai sors részeként értelmezte. Az ószövetségi próféták és Keresztelő János vértanúsága előre jelezte számára, hogy Isten küldötteinek az életébe kerül, ha a visszautasítások ellenére kitartanak küldetésükben. Tanítványaival Jeruzsálemhez közeledve, a húsvéti ünnepekre zarándokolva Jézus világosan beszélt a prófétai sorsról s azt egyértelmű összefüggésbe helyezte saját sorsával (Mt 23,27; Lk 13,33). Ahogyan őket üldözték és Jeruzsálemben elvetették, úgy kell róla is Jeruzsálemben döntést hozni. Abban a kérdésben azonban, hogy vajon Jézus előrelátható és a prófétai sorsban osztozó erőszakos halálának tulajdonított-e sajátos üdvözítő hatást, megoszlik az exegéták véleménye. A felvilágosodástól kezdődően protestáns körökben egyre inkább uralkodóvá vált az a nézet, mely kizárólag Jézus igehirdetéséhez és tetteihez kötötte az üdvösséget, elhanyagolhatónak, fölöslegesnek és végső soron a későbbi páli, illetve egyházi teológia utólagos, téves értelmezésének vélte a Jézus üdvözítő vagy megváltó haláláról szóló beszédet. Ennek hátterében a történeti Jézus és a hit Krisztusa ellentétbe állításának alapgondolatán túl, a Jézus által hirdetett istenuralom etikai-politikai irányultságú reduktív értelmezése, a jézusi eszkatológia szintén egyoldalú, s ezért végső elemzésben elhibázott interpretációja, valamint a Jézus üdvözítő halálát az áldozat, a helyettesítő szenvedés, az engesztelés vagy a satisfactio hagyományos modellje szerint értelmező megközelítés határozott elutasítása állt. W. Marxsen gon
