Communio, 2007 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 1-2. szám - Joseph Ratzinger - XVI. Benedek pápa - Mohrmann, Christine - Török József (ford.): A liturgikus latin nyelv
A liturgikus latin nyelv 59 A könyörgések míves és irodalmi stílusa, valamint a Szentírás régi fordításainak darabossága közötti távolság igen nagynak tűnik; ám néha ezek az ősi fordítások is szerephez jutottak a római liturgia rítusaiban: ezek az olvasmányok, valamint az énekelt zsoltárok és antifónák. Jelentésük a könyörgések mellett még jobban hangsúlyozza ennek a „liturgikus stílusnak” az összetettségét, ami - már említettem a tanulmány elején - nagyon különböző elemeket foglal magában, mégis egységes. A római stílus leghieratikusabb formáját a kánon tükrözi, a prefációkban bibliai fordulatokkal bővült, a könyörgésekben inkább irodalmi köntöst ölt magára, de általános jellege, ami kimért és komoly józanságban mutatkozik meg, soha nem hiányzik. A fentiekben vizsgálódásomat szigorúan az ősi összetevőkre korlátoztam, mert ezek határozták meg és rögzítették végérvényesen a liturgikus latin általános karakterét. Ezek a megfigyelések remélhetőleg hozzájárulnak eme tiszteletet keltő jelenség, a liturgikus latin nyelv jobb megértéséhez, ami az ókeresztény egyház alkotása, amit a keresztények nemzedékei egymásnak továbbadtak. Láttuk, hogy a kultikus nyelv létezése megfelel az emberi lélek és a vallásos érzés elemi igényének. A kultikus nyelv lényege megköveteli, hogy a köznyelvtől eltávolodjon. A vallásos érzések és gondolatok hagyományos kifejeződése, emellett kommunikációs eszköz. Nem zárhatja ki a társadalmi összetevőt, ami a nyelv útján történő kijelentés (énontiation) velejárója, s amit a liturgia közösségi jellege is megkövetel. Mégis, a liturgikus nyelvek különleges jellemzője a jó értelemben vett konzervativizmusuk. Ez utóbbi néha olyan elemek túlélését biztosítja, amelyek a nyelvezet forrásvidéke felé mutatnak és próbálják csökkenteni a nyelv mint kommunikációs eszköz társadalmi funkcióját. Itt vetődik föl a kultikus nyelvek egyetemes problémája és a liturgikus latiné is a modern életben. Az első, latinul beszélő keresztény nemzedékek számára ez a probléma nem létezett. A liturgikus latin számukra hieratikus nyelv volt, ami világosan különbözött a mindennapok nyelvétől, ám a hívek éppen úgy, mint a papok, értették és becsülték. A középkor, szoros kapcsolatot tartván a latin hagyománnyal, különösebb kétkedés nélkül elfogadta és megőrizte a liturgikus latint, mint az egyházi kultúra egyik összetevőjét és általánosságban a latin nyelvet. A modern korok embere latin civilizációnk gyökereivel egyre kevesebbet törődik, és a liturgikus latin gondot jelent, amit senki nem tagadhat. Nem óhajtok erről a kényes kérdésről itt vitatkozni, de szeretném az egész kérdéskör horderejét hangsúlyozni. Azok, akik radikális megoldást sürgetnek, úgy tűnik, nem
