Communio, 2007 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 3-4. szám - Nemi identitás - Henrici, Peter - Szax László (ford.): Filozófiai megfontolások az ember kétneműségéről
118 Peter Henrid az ember-lét felét valósítaná meg. Az autonóm, önmagában teljes emberi személyhez semmiképpen sem lenne méltó a komplementaritás fogalma. Nem jobb a helyzet a polaritás fogalmával, mellyel szellemi síkon a nemek egymáshoz való kapcsolatát kívánják definiálni. A polaritás egyrészt kimondja, hogy mindkét pólus a másikhoz van igazítva és ebből kiindulva mindkét pólus ezen egymásra irányultság által definiálódik pólusként. Ha megpróbálnánk őket az egymásra irányultság nélkül, önmaguk teljességében tekinteni, akkor nem létezne tovább a polaritás. A polaritás az ember kétne- műségére kivetítve azt hirdetné, hogy a férfi csak a nőre való vonatkoztatásában definiálható teljes férfiként, a nő pedig csak a férfire való vonatkoztatásában. Ez nem csak a férfi és nő önállóságának mond ellent, hanem nem fejezi ki kellő nyomatékkai az emberi személy autonómiáját és teljességét. A fentiekből kiindulva a polaritás fogalma oda vezet, hogy különbséget kell tenni egy elsődleges és egy másodlagos pólus között. Pál apostol az első korintusi levélben úgy tűnik, hogy ilyen felfogás felé hajlik. A második teremtéstörténetre támaszkodik, amely azonban inkább a férfi és nő átfogó komplementaritását hangsúlyozza. Pál maga korrigálja kijelentését, amikor hozzáteszi, hogy keresztény értelemben nem állja meg a helyét az a kijelentés, hogy: „De az Úrban nem létezik a nő férfi nélkül és a férfi nő nélkül. Mert ahogy a nő a férfitől származik, úgy jön világra a férfi is a nőtől.” Itt a komplementaritás már kiegészül a szaporodási folyamatban tapasztalható kölcsönösségre való utalással, amelyre Pál nyilvánvalóan mindenekelőtt gondol. Férfi és nő, mint személyek sokkal többek egyszerű „nemzőlényeknél”, a különbözőségben való személyes egymásra utaltság az, amit első sorban fogalmak által magyarázni kellene. Ha az első megközelítésben azt mondjuk, hogy a férfi és a nő önmagukban teljes emberek és emberi személyek, de mindkettő saját, nemileg specifikus módon, akkor a probléma felvetéssel egyidejűleg megadtuk az utalást a lehetséges válaszra. Azt kell mondanunk tehát, hogy mindkét nem mint emberi személy egyfajta analógiái viszonyban áll egymással. Az analógia filozófusok között elterjedt fogalma hasonlóságot jelent a különbözőségben és elsősorban teljesen megalapozott létezőre használandó (analógia entis). Az emberi nemek tekintetében úgynevezett viszonyanalógiáról (analógia proportionalitatis) beszélhetünk: Ahogyan a férfi saját emberlétéhez viszonyul, úgy ehhez hasonlóan (de nem azonos módon) viszonyul a nő is saját emberlétéhez. Ezen arisztotelészi-skolasztikus fogalmak használata az emberi kétnemű- séggel kapcsolatban bizonyos hogy ellenállásba ütközne a vérbeli Arisztote- lész-hívek körében. Ragaszkodnának ahhoz, hogy egy azonos fajon, jelen
