Communio, 2006 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2006 / 1-2. szám - A kánai menyegző - Joseph Ratzinger - Ratzinger, Joseph - Nagypál Szabolcs (ford.): Európa a kultúrák válságában
Európa a kultúrák válságában 83 A keresztény hit inkább a második állásponton van. Tisztán bölcseleti nézőpontból ekkor elég jó helyzete van; annak ellenére, hogy manapság sokan kizárólag az első álláspontot tartják „ésszerűnek” és korszerűnek. Ám egy olyan értelem, amely az ésszerűtlenből tör elő, és amely végső soron maga is ésszerűtlen, nem jelent választ a nehézségeinkre. Egyedül a teremtő értelem, amely a megfeszített Istenben szeretetként mutatta meg magát, mutathatja meg nekünk az utat. A római katolikusok és a szekuláris érzelműek közötti szükséges párbeszédben nekünk, keresztényeknek különleges figyelmet kell fordítanunk arra, hogy hűek maradjunk az alábbi alapelvhez: ama hitet kell megélnünk, amely a Logoszból táplálkozik, a teremtő értelemből, és amely ennélfogva nyitott minden felé, ami valóban ésszerű. E ponton azonban, mint hívő, hadd tegyek egy javaslatot a szekuláris érzelmű embereknek. A fölvilágosodás megkísérelte az alapvető erkölcsi szabályokat meghatározni, miközben azt állította, hogy akkor is érvényesek volnának, etsi Deus non daretur, vagyis ha nem volna Isten. A felekezeti összeütközések és az istenképmás válsága közepette, a fölvilágosodás kísérletet tett arra, hogy az alapvető erkölcsi értékeket ellentmondásmentesen tartsa, és olyan bizonyítékokkal támassza alá, amely függetlenítheti a különböző bölcseletek és hitvallások megosztottságaitól és bizonytalanságaitól. A fölvilágosodás alapgondolata az volt, hogy az együttélés alapjait, és ezáltal általában véve az emberiség alapjait biztosítsa. Azidőtájt ez lehetségesnek is tűnt, amennyiben a kereszténység által megteremtett nagy alapmeggyőződések még álltak, és tagadhatatlannak tűntek. Ám ma már nem ez a helyzet többé. Megbukott azon igyekezet, amely egy minden különbözőségen túli megingathatatlan bizonyosság megerősítésére törekedett. Minden tagadhatatlan nagysága ellenére még Immanuel Kant sem volt képes megteremteni a szükséges elfogadott bizonyosságot. Immanuel Kant tagadta, hogy Isten megismerhető a tiszta ész határain belül, noha ugyanakkor úgy gondolkodott Istenről, a szabadságról és a halhatatlanságról, mint a gyakorlati ész posztulátumairól, amelyek nélkül lehetetlen következetes módon erkölcsösen cselekedni. Vajon a világunk mai állapota nem gondolkodtat-e el bennünket, hogy Immanuel Kantnak végül is nem volt igaza? Hadd fogalmazzunk másként: a szélsőséges kísérlet, hogy Istenre hivatkozás nélkül tervezzük meg az emberi dolgokat, mind közelebb visz bennünket az örvény széléhez, az ember teljes eltörléséhez.
