Communio, 2006 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2006 / 1-2. szám - A kánai menyegző - Joseph Ratzinger - Bourgeois, Daniel - Török József (ford.): A napkeleti bölcsek a kánai menyegzőre sietnek
A napkeleti bölcsek a kánai menyegzőre sietnek 49 pok a legrövidebbek voltak, ekkor illett ünnepelni a ciklus megfordulását és elismerni a csillag-isten hatalmát, aki képes újjászületni és magával együtt újjászületteti a világot egy új esztendőre. Konstantin császár megtérése előtt szorosan kötődött ehhez a kultuszhoz és az általa veretett pénzeken a Nap sugaraitól koronázott fejjel jelent meg. A Sol invictus kultuszának helye a vatikáni dombon volt, az új bazilikához közel, amit kevéssel előtte Konstantin emeltetett. Egyébként ismert - és ez valószínűleg nem véletlen - a vatikáni temetőben, ajulii mauzóleumában talált első mozaikok egyike Krisztust a Sol invictus formájában ábrázolta, az ókori kétkerekű, négyfogatú kocsi hajtójaként.1 Mindez érthetővé teszi, hogy karácsony ünnepe, Krisztus dies natalisa (a na- talis a francia Noéi ünnepnév eredete) a 354-es Chronographus Romanus, a római püspökök és vértanúk emléknapjainak jegyzéke - amely dátumok valószínűleg 336-ban már véglegesültek - január kalendájának 8.papjával (december 25.) kezdődik: „Krisztus a júdeai Betlehemben született.” Ahhoz, hogy egy ilyen évforduló hagyományosként és meghatározóként jelentkezzen Róma egyháza ünnepeinek ciklusában, nélkülözhetetle'n, hogy gyakorlása, elfogadottsága ismert legyen legalább a 320-as évek óta. Nem nehéz felismerni, hogy a két kultusz együttlétezése gyakorlatilag ugyanazon a helyen, egyrészt a keresztény kultusz, másrészt a Sol invictus pogány kultusza a keresztényeket arra ösztönözte, hogy a pogány kultuszt ellehetetlenítsék oly módon, hogy új jelentést adtak neki császári támogatással, amely ebben a kultusz-változásban megtalálta a maga számítását. ; Egy pogány eredetű ünnep bevétele a keresztény liturgikus kalendáriumba - ámbátor a természeti kultusz tapasztalati alapjának jelentése átalakult és transzcendens magasságba került - manapság talán túlzott engedékenységnek tűnik a szemünkben, mintha a IV. század hívői és papjai nem akarták volna fenntartani a liturgia húsvéti jellegének tisztaságát. Ám ennek az irányválasztásnak a tétjét félreismernénk, ha elfogadnánk az engedékenység túlzott voltát. Az üldözések ideje lezárult, a császárkultusz kihunyt, az Egyház kapcsolata a római társadalommal többé nem a keresztény hit pogá- nyok szemében kihívó jellegén és az államegyház totalitárius megjelenésén nyugodott; többé nem a szakítás és az elutasítás radikális állásfoglalásaira összpontosított. Lehetségessé vált elgondolni és megvalósítani a keresztény kultusz és a természeti vallások legősibb értékeinek az egymáshoz közelítését anélkül, hogy szükségszerűen beleessenek a szinkretizmus vagy kulturá1 E töredékében is szép alkotás képe többek között Guy Bedouelle könyvében látható, címe: L'histoire de l'Église. Images et défits, Rodez, 2004, 21.
