Communio, 2006 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2006 / 3-4. szám - Hittan az iskolában - Sport - Vloet, Johan van der - Szax László (ford.): Vallás és nevelés: védőbeszéd az iskolai vallásos nevelés mellett
Vallás és nevelés 127 a szükséglet szintjére redukálni, mert ezáltal éppen a vallás-karakterét veszíti el. A vallás ezen szerző számára valami olyasmi, amelyet kinyilatkoztatnak, tehát „valaki mástól” származik. Ha a vallást szükségletnek tekintjük, kiszolgáltatjuk a képzelet szülte kényszerképzeteknek, melyek veszélyessé, sőt rombolóvá tehetik. Ilyen szempontból az úgynevezett „neuroteológia” is óvatosan kezelendő, mert ez a tudomány a vallást idegi folyamatokra próbálja redukálni. A neuroteológia a vallást olyan dologként magyarázza, melynek eredete az agy bizonyos zónáiban keresendő. Mindenesetre a megfigyelés roppant érdekes, mert azt mutatja, hogy az ideggyógyászati tudományok azon fáradoznak, hogy az ember vallási és spirituális fogékonyságát felfedezzék. Nem veszélytelen a Mircea Eliade által megalkotott „homo reli- giosus” fogalmának használata sem. Az egyházatyák híres meghatározásának a „homo capax Dei”-nek analógiájára, talán inkább „homo capax religiosus”- nak nevezhetnénk az embert. Eliade neuropszichológiájában az ember rendelkezik azzal a képességgel, hogy vallásos tapasztalatokat szerezzen, rítusokat mutasson be, imádkozzék, teológiai vitákat folytasson, keresse életének értelmét vagy a transzcendentálissal foglalkozzon. Ez a képesség a beszédhez való képességhez hasonlítható, mely egy ugyanolyan emberi lehetőséget testesít meg, amit szellemi táplálékkal kell ellátni ahhoz, hogy fejlődjön. Ez a képesség pszichológiai dimenzióval is rendelkezik. A vallásos fejlődés pszichológiájának vizsgálata azt mutatta, hogy az ember pszichikailag is vonzódik a transzcendentálishoz. James Fowler ezt a vonzalmat,faith"-nek nevezi, Fritz Oser pedig az „utolsó”-nak (l’Ultime). Mindkét tudós modellje a vallásos fejlődésre Jean Piaget teóriáin alapszik. Különösen a F. Oser által képviselt irányzatban találunk hiányosságokat. A legtöbb emberben nehézség nélkül kialakulnak bizonyos kognitív képességek, viszont a vallás területén egyfajta alulfejlettség tapasztalható. Vegyük például Fritz Oser munkáit. A vallási fejlődésben öt fázist határozott meg. Az első kettő a gyermekekre jellemző. Eleinte az „utolsó” mint egy varázsló jelenik meg, majd ezt követi az ezzel az „utolsó”-val való párbeszédkeresés. Egy harmadik fázisban felfedezi a fiatal, hogy Isten nem megbízható: néha reagál imáinkra, máskor pedig nem. A gyermek azzal a kihívással találja magát szemközt, hogy el kell döntenie: létezik-e Isten egyáltalán vagy nem, pontosabban van-e Istennek kapcsolata a világhoz és az emberekhez vagy nincs? A fejlődés kimenetele innen rendszerint az, hogy Istent a világtól és az emberektől élesen elválasztja. Ezt a fázist „deizmus”-nak nevezhetjük, mert Isten már egyáltalán nem játszik szerepet. A felnőtt ember azután ismét szembenéz a kihívással, hogy visszatalál-e egy „második naivitáshoz”, mint ahogy Paul Ricoeur ezt olyan szerencsésen megfogalmazza. Ez sajnos csak a legritkább esetekben
