Communio, 2003-2004 (11-12. évfolyam, 1-4. szám)
2003-2004 / 1-4. összevont szám - Az öröm - Pfeiffer, Heinrich - Füzes Ádám (ford.): Krisztus teológiai ábrázolásának alapvető pontjai
44 Heinrich PFEIFFER A keleti keresztény meghajol az ilyen ikon előtt, nézi, beszél hozzá, de nem merül meditációba az ikon előtt. És úgy érzi, hogy figyeli őt Krisztus az ikon festett szemén keresztül. De hogyan lehet ilyen ikont festeni? Minden művészeti alkotásnak három összetevője van, és ez igaz a Krisztus-ikonra is: kifejezi a festő lelkét, mindig egy modellt követ és az anyagból valami újat alakít ki. Lelkének kifejeződéseként egy festő csak akkor festhet Krisztus-ikont, ha benne él Krisztus. Talán Fra Angelico mondta: „Aki Krisztust akarja lefesteni, úgy kell élnie, mint ő”. Fia Krisztus él a festőben, ahogy azt maga Szent Pál mondja a Galatákhoz írt levelében (Gál 2,20), akkor önarcképe magától válik Krisztus ikonjává. Ha az anyagnak valóban isteni képmást kell hordoznia, valamiféleképpen magának is istenivé kell válnia. Ez pedig az Eu- charisztiának hála valósul meg. A szentáldozáson keresztül életünk anyaga istenivé válik, vagy legalább is ezt vallja a katolikus és a keleti egyház egyaránt. Ha valakinek a teste istenivé válhat, megszentelődhet, akkor szent lehet az az anyag is, amely- lyel a festő dolgozik. Az orthodox ikonfestők ebben egészen bizonyosak. A bonyolult kérdés azonban továbbra is az igazi modellé. Az egyedüli lehetséges modell Senki, még a legszentebb ember sem találhatja ki magának ezt a modellt. A legjobb esetben is csak arról lehet szó, hogy a legjobb modell magáról Krisztusról készült. Mindezek előtt a priori feltehetjük, hogy maga Krisztus az, aki megalkotta saját arcképét, ellenkező esetben Isten emberré válása, vagyis a megtestesülés egy sarkalatos pontban befejezetlen lenne.
