Communio, 2001 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 2. szám - A liturgia lelke - Dobszay László: Korunk egyházzenei problémái: magyar tükörben
22 Dobszay László 1. Azok a frázisok, melyeket a zsinati és zsinat utáni akták az aptus értelmezésére, s így a felhasználható énekanyag megmérésére kibocsátottak, üres formuláknak bizonyultak. A zsinati konstitúcióban még fellelhető objektív szabályok (például: vegyék a szövegeket elsősorban a Bibliából és a liturgikus könyvekből; a gregorián foglalja el az első helyet a liturgiában; azt vezessék be a kis egyházakban is; csak a püspöki kar által engedélyezett énekek énekelhetők a liturgiában; legyen az ének művészileg nemes anyagból) mint tényleges szabályozó elvek, egyre kevésbé jönnek szóba. 2. Az ének elvesztette liturgikus tartalomhordozó jelentését és hangulati elemmé vált a liturgiában. A liturgiával való egysége, a liturgia dramaturgiájában való részvétele (kivéve talán csak az interlectionáris énekeket, már ahol nem cserélték ki ezeket is) megszűnt, betétjellegűvé vált. 3. Az ének új mércéje: mennyiben fejezi ki a közösség tapasztalatait. Ezzel kapcsolatban került elő a „népzenei” jelleg teljesen szakszerűtlen új értelmezése, melyre alább, a magyar- országi tapasztalatok elemzése során szeretnék részletesebben kitérni: a népek zenéjének mint az inkulturáció eszközének, mint népek egymástól eltérő lelki világa kifejezésének kell eminens helyet kapnia a liturgikus zenében. Az „universaliák” kérdése: legyenek ezek akár az emberiség zenei alap tapasztalatai, legyenek az Egyház térbeli katolicitásának munkálói, de legyenek akár a nemek, életkorok, szociális rétegkultúrák különbségein felülemelkedő egyetemesség kifejezői, mint közvetítő nyelv, lingua franca szükséglete - egy-egy tisztázó szándékú cikken túl a gyakorlatban fel sem merült. E szemlélet egy torz emberképre vezethető vissza, mely egyrészről az emberből csak a különbözőt veszi észre, másrészről az embert változhatatlan adottságnak tekinti, s a „második természet”, nevelés, szoktatás lehetőségével nem számol.
