Communio, 2001 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 2. szám - A liturgia lelke - Dobszay László: Korunk egyházzenei problémái: magyar tükörben
KORUNK EGYHÁZZENEI PROBLÉMÁI: MAGYAR TÜKÖRBEN 21 szót, s mi szellemünkben hozzá idomulunk, miközben énekeljük. Ezzel szemben az újkori felfogást ennek parafrázisában foglalhatjuk össze: „vox concordat menti”, vagyis amit érzünk, azt énekeljük. Természetesen a történelem arról is tanúbizonyságot tesz, hogy nem két élesen szembenálló, egymást kizáró útról van szó. De különbözik a kiindulópont, mely csupán „tekintetbe veszi” a másik tényezőt, mint módosító elemet: úgy kell kifejezni az emberek érzéseit, hogy ne kerüljünk szembe a liturgia objektív tartalmával, vagy úgy közvetítsük a liturgia objektív tartalmát, hogy a dolog módjánál teret engedjünk az emberi adottságoknak. A II. Vatikáni Zsinat is ez elé a választás elé állította az egyházzenészeket, sőt sokkal inkább magát az intézkedő Egyházat. Az első (mondjuk így: orthodox) út választása azt jelentette volna (s a liturgikus konstitúció még világosan emellett van), hogy az ének továbbra is konkrét liturgikus tartalmak hordozója, mely az új nyelvekben (a latin megőrzése mellett!) csupán nyelvileg különböző új kultikus repertoárok ihletőjévé válik. Ha követjük a természetes, az orthodox példán már igazolt utat, akkor nem állunk le azon az álproblémán, hogy a dallamok képesek-e az új nyelvek prozódiai természetének megfelelni vagy sem, hanem elkezdjük énekelni a liturgia szövegeit, s időt engedünk arra, hogy a nyelvek „hozzáfaragják” a zenei idiómát saját természetükhöz. Egy kultikus zenei nyelv létrehozása természetesen nagy tudást és zenei invenciót kíván, de mégsem lehet tudósok és ambiciózus zeneszerzők papír-konstrukcióinak eredménye. A zsinatot követő instrukcióban látott napvilágot a kulcs-szó: vei alius cantus aptus. Ezt az engedményt felhasználva a római rítus anyanyelvű változatai a második útra tértek: megindult a liturgikus énekek lecserélése vegyes, de zenei anyaggal. Ez hármas következménnyel járt:
