Communio, 2001 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 2. szám - A liturgia lelke - Dobszay László: Korunk egyházzenei problémái: magyar tükörben
20 Dobszay László új nyelveken akarták e tartalmat az új népeknek közvetíteni, magától értetődő volt, hogy csupán a közvetítő nyelv megváltozásáról van szó, semmi egyébről. Nincs tehát szó új „vallási tapasztalatok” új kifejezéséről, nincs szó egy újabb „népiélek” megnyilatkozásáról. Az új nyelv, az új „lélek”, az új hagyomány majd a hogyanban fog megnyilvánulni, abban az összeötvöző- désben, ahol a nyelvek és népek feletti, de igen konkrét tartalom sajátjává válik az embereknek. Ezzel szemben az 1500 utáni évszázadok folyamán az ének a liturgiában annak új, funkciókkal megterhelt betétjévé vált. Az ének feladata, hogy összegyűjtse, összehangolja az embereket, hogy bizonyos eszméket közvetítsen, hogy kifejezze és élessze az egyéni és közösségi pietást, hogy hangot adjon az emberek érzéseinek, vagy egyszerűen, hogy hangulatilag aláfesse a liturgiát vagy kitöltse a liturgia „közeit”. Legélesebben ez a „dialógus” természetéről való új felfogásban jelenik meg. Az új felfogásban Isten az igében szól a gyülekezethez, a gyülekezet pedig az énekben az igére adott visszhangot fejezi ki, természetesen más- és másképpen: kultúránként, nyelvenként, koronként, szociális rétegenként, vagy akár nemenként, életkoronként, stb. Ezzel szemben a klasszikus felfogásban az istentisztelet minden mozzanata dialógus, a dialógus nem bontható „tételekre”. Az igében Isten megszóltja az embert, s az igét az ember már úgy veszi ajkára, mint amit magáévá tett és meg is válaszolt. Fordítva: az énekben sem egyszerűen az ember gondolata fejeződik ki, az ének is kinyilatkoztatás, melyben összefonódik az isteni üzenet és az emberi visszhang. Mindennek teológiai garanciája az Egyházban tovább működő Krisztus, akiben Isten előtt állunk, aki mint próféta Isten igéjét mondja (az énekben is), s mint pap ugyanakkor az ember szavát közvetíti Isten felé. Az egyik szemlélet teo- és krisztocentrikus, objektív, a másik antropocentrikus és szubjektív. A klasszikus mentalitást Szent Benedek fejezi ki: „mens concordet voci”: az Egyház ajkunkra adja a
