Communio, 2001 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 2. szám - A liturgia lelke - Dobszay László: Korunk egyházzenei problémái: magyar tükörben
44 Dobszay László sokkal terjeszti ki. Némi óvatossággal azt is elmondhatjuk, hogy a 16. és 19. század között uralkodó hármashangzatos gondolkozás inkább egy önállósodott zenei tartalomnak, a liturgiától elszakadó bel cantiónak kedvez (ez az, amit szélső esetként Sztravinszkij Mozart egyházzenéjének bűnös édességeként jellemez), míg a modális gondolkodásmód a gyülekezetszerűségnek is, a szövegközpontúságnak is kedvez. Természetesen mindez csak a liturgikus zene központi anyagára áll, mind a meliz- matikus egyszólamúságnak, mind a többszólamúságnak megvannak a maga törvényei. Kérdés most, hogy egy ilyen liturgikus zene hogyan teremthető meg? A gyakorlatban négy módszerrel találkozunk: a) Főként az ordináriumok esetében számos olyan új kompozíciót hallhatunk, melyek sablonos, a múlttól örökölt zenei sémákba akarják a liturgikus szöveget beleerőltetni. Az eredményt döntő többségében siralmasnak nevezhetjük. b) Sokfelé (legjelesebben német földön) próbálkoztak egy új liturgikus nyelvet alkotni a egy középkori (modális) zenei örökség és bizonyos 20. századi zeneszerzői eszközök kombinálásával. Ezek a dallamok olykor annyira alkalmazkodnak a szöveghez, hogy szinte azonosak a szöveg beszéddallamának lekottá- zásával. E törekvés létjogosultságát aligha lehet kétségbe vonni, habár meg lehet az a rossz érzésünk, hogy a dallamok kibontakozásra, igazi megformálásra képtelen rövidsége (nyilván a sok új anyag megtanulásának a könnyítésére) és a gyorsan megkövetelt komponálás bizonyos papír-szerűsége nem éppen kedvez annak, hogy ezek közkinccsé váljanak. Kérdés az is, megengedi-e a 20. századi egyházzenei gyakorlat azt a folyamatot, hogy a dallamok a tényleges használatban alakuljanak, csiszolódjanak, s azután évszázadokra szóló elemként vonuljanak be az illető nép hagyományába.
