Communio, 1999 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 1. szám - Az Atya éve - Ratzinger, Joseph - Rokay Zoltán (ford.): Hit és filozófia
46 Joseph Ratzinger amennyiben a maoista pártemberek túl nem kiabálják őket. Wittgenstein neve fémjelzi azt a programot, amely végre egészen egzakttá akarja tenni a filozófiát, amennyiben egészen lemond a valóság megválaszolhatatlan kérdéséről és az emberi nyelv elemzésére szorítkozik. Már a tudat megvilágítása is távoli célkitűzésnek tűnik. Az egyedüli, ami hozzáférhető, az a tudat megnyilatkozása beszédben. Ennek struktúráját kell megvilágítani. Ezt meg lehet tenni, és ennek kapcsán sok értékes megismerés napvilágra fog kerülni. Valójában azonban nem tettünk eleget a filozófia feladatának, mivel az embernek tovább kell élnie és életének olyan értelmet kell adnia, amely több, mint az önkényessége és amelyet a valóság iránti felelősségben lehet megtalálni. Amikor manapság a nyugat ifjúsága az értékmentes tudomány ellen tüntet és ugyanakkor a kelet ifjúsága, amennyiben a hatalom teret enged neki, a tudomány párt jellege ellen lázad, úgy ezek a mozgalmak megegyeznek, ami azt mutatja, hogy a nyugat és kelet ellentétei után meglepően, a gondolkodók megegyeznek végső emberi tehetetlenségükben . Ezáltal azonban valami messzemenő lesz láthatóvá: abban a pillanatban, amikor a filozófia végérvényesen kész arra, hogy beilleszkedjen az egzakt tudományok kánonjába, tehát az utolsó lehetséges helyen is lezárul a modern gondolkodás rendszere, rögtön kiderül, hogy a rendszer lezárulása az abszurdumba vezet. Ahol már csak egzaktan gondolkodnak, nem marad más mint a „komme absurde”, aki csak arra képes, hogy megállapítsa (ahogyan megtörtént): „Annak az életnek, amely nem tudja önmagáról, hogy nincs értelme, bizony kevés értelme van.” Az az ember, aki nemcsak tudatán, hanem már beszédén sem képes túllépni, alapjában véve semmiről sem tud beszélni. Az egyetlen, ami megmarad számára: a formulák, a technikai számítás nyelve. És amilyen sokat jelentett ez, amíg az ember ezeknek a formuláknak miértjével rendelkezett, olyan elrettentőén kevésnek tűnik, ha egyébként semmi más nincs. A pozitivitás abszolutizálása, ahogyan ezt Comte megjövendölte, nemcsak Isten kérdését teszi lehetetlenné, hanem az ember és a valóság kérdését is. Ezáltal a létet is lehetetlenné teszi és még csak nem is vitatja el. Ilymódon kitűnik, hogy nem a teológia elszigetelt válságával állunk szemben, amely az egyébként is zsúfolt kozmoszban nem találja helyét. Sokkal inkább a valóságérzet
