Communio, 1999 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 1. szám - Az Atya éve - Ratzinger, Joseph - Rokay Zoltán (ford.): Hit és filozófia
HIT ÉS FILOZÓFIA 45 rította - nyíltan szólva, és a filozófiát redukálta az emberi megismerés lehetőségi feltételének elemzésére, vagyis az emberi öntudat törvényeinek megvilágítására. Ez a döntés határozta meg azóta a filozófia sorsát, amelynek átmérője egyre inkább csökkent, akkor is, ha olyan gondolkodók mint Fichte, Hegel és Schelling megkíséreltek még egyszer kitörni a valóság teljességébe, igényesebben és merészebben mint bárki valaha, amennyiben megkíséreltek az abszolút ész álláspontjára helyezkedni és a lét értelmét teljességében átfogni. Ám éppen ez az igyekezet, a létet mint észt megragadni, vezetett Feuerbachnál és Marxnál ahhoz, hogy átcsapjon az ellenkezőjébe: annak tagadásához, hogy az egészet áthatja a szellem uralma, vagyis, az anyag abszolutizálásához. Ehhez társul Marxnál az a felismerés, hogy ezek szerint nincs maradandó igazság, amely a dolgok előzetes szellemi meghatározásán nyugodna. A valóság ebben az esetben a változás, és az ember feladata, hogy a változásoknak ezen folyamatába beavatkozzon és maga teremtse meg az igazságot: az igazság többé nem az ember mércéje, hanem produktuma. Ahhoz, hogy ebből ne a tiszta önkény - mindenki harca mindenki ellen - származzon, a párt rendteremtő hatalmára van szükség. A filozófia ezáltal a párt funkciója, tehát pártfilozófia lesz. Ahol nem tudtak lépést tartani ezzel az új realizmussal, ott annál határozottabban visszafordultak Kanthoz és egyre áthatolhatatlanabbnak találták saját tudatuk falát. Többé egy út sem vezetett a tudaton kívül eső valóság mint olyan felé. Nem szükséges nyomon követni a filozófiai gondolkodás ide-oda cikázó útját, amely, noha kiindulópontján leragadt, nem tud lemondani arról az igényéről, hogy a valóság egészére kérdezzen. Mindezen kísérletek kijózanító eredménye az volt, hogy százötven évvel Kant „Tiszta ész kritikájának” megjelenése után a filozófia nem egzakt tudomány, hanem szétesettebbnek és gyámoltalanabbnak mutatkozik mint valaha is bármikor. A pártba vezető út nem filozófiai út. De mi marad akkor? Heidegger ebben a helyzetben úgy érezte, hogy vissza kell mennie a Szókratész előtti korba, a lét megértéséhez, amely csak a költőkre történő odahallgatásban valósul meg. Sartre ugyanezt teszi a maga módján, ő a szinházban adja elő filozófiáját. Manapság egyre halkul az egzisztencialisták hangja, ehelyett Wittgenstein követői és a strukturalisták foglalták el a színteret,
