Communio, 1999 (7. évfolyam, 1-4. szám)

1999 / 1. szám - Az Atya éve - Gál Ferenc: Isten az Újszövetségben

ISTEN AZ ÚJSZÖVETSÉGBEN

37

galmas szeretetébe fogadja. Ezért lehet ezt a kort az idők teljességének mondani. De itt felvetődik a kérdés, miben különbözik Isten sze- retetének megnyilatkozása az ószövetségi előzményeitől? A választ megkapjuk, ha meggondoljuk, hogy az Újszövetség a végső idő, a cél és a teljesség. Végső idő, mivel Isten magatartásában új fordulat nem jöhet (már amennyire Istennél egyáltalán „fordulatról” beszélhetünk); cél, mivel az ember eléri mindazt, ami természetének felemeléséhez és boldogságához szükséges; végül teljesség, mivel Isten mindent megadott, amit teremtményeinek megadhat. Az idők teljességében tehát bekövetkezett mindaz, amit Isten öröktől fogva szabadon elhatározott.

Az Ószövetségben csak arról a szeretetről van szó, ami történeti tettekben mutatkozik meg: kiválasztja a népet, vezeti, szövetséget köt vele. A próféták szemében már az is felmérhetetlen kegyelem, hogy Isten egyáltalán szóba áll a bűnös emberrel, sőt a nép hűtlensége ellenére is megtartja ígéretét. Azonban nem adja magát személyileg. Az Ószövetségben csak azt látták, hogy Isten a szolgát akaratának hordozójává tette, de már ezt is olyan kegynek tartották, hogy szívesen hasonlították a jegyesi szeretethez. A Krisztus-korabeli szentírás-magya- rázók nem is mertek a Messiásban többet várni, mint a törvény hiteles magyarázóját és végrehajtóját. Természetesen Isten a régi időkben is elővételezte a megváltás kegyelmeit s aki hűséges szolgának mutatkozott, az megigazult és fiúvá lépett elő, de ő ezt még nem tudta. Az Újszövetség nagy adománya éppen a teljes látás, illetőleg az a tudat, hogy „Isten házanépe” vagyunk (Ef 2,19).

Isten atyasága a teremtést és az üdvtörténetet is új megvilágításba helyezi. Azért teremtette ezt a testből és lélekből álló törékeny, gyarló embert, mert irgalmával, szeretetével, türelmével és kegyelmi hatásával mégis naggyá teheti. Eleve számolt gyengeségével, korlátolt képességeivel, sőt kihívó magatartásával is, de tudta, hogy meglesz benne a fogékonyság a jóra, keresni fogja a boldogságot és képes lesz bűnbánattal tekinteni eltékozolt éveire. Az Újszövetségből kitűnik, hogy Isten nem akar „imponálni” az emberiségnek, nem akarja különleges eszközökkel felhívni magára a figyelmet. Biztos, hogy érvényesíti szigorát, hiszen a kinyilatkoztatás beszél a büntetésről, sőt kárhozatról is, de elsősorban mégis belátásra akarja vezetni az embert. Min-