Communio, 1998 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 4. szám - Vedd a Szentlelket - Forte, Bruno - Takáts István (ford.): Értékek nélkül, de a titokra várva (A nihilizmus teológiai megközelítése)
38 Bruno Forte lógia szintjére. Az Úr Jézus által beteljesített kiengesztelődés nem az idealizmus által hirdetett Versöhnung, amelyben az emberi értelem képes mindent felvállalni és egybefogni. Az általa megszerzett békének drága ára volt, saját vére által érte el, amelyet ajándékként ajánlott fel, amelyet a reményre nyitott és a szeretettől átjárt hit homályos tapogatózásával és alázatával kell elfogadnunk. Nem a beteljesedés ki- engesztelődése ez, hanem az ígéreté: hogy kiengesztelődünk in spe. Azaz a kiengesztelődés annak folyamatos figyelme és virrasztása, aki felismeri, hogy „már” megváltatott, mindazonáltal „még nem” jutott el a beteljesedés hazájába. A reuelatio-ra adott válasz semmiképpen sem egyezhet meg a birtoklás ideológiájának arroganciájával, hanem abban a magatartásban fejeződik ki, amelyet az Újszövetség a „hitben való engedelmesség” kifejezésével határoz meg (vő. Róm 1,5). Ebben az esetben is segítségünkre lehet az etimológia abban, hogy tisztázza és megvilágosítsa ezt a kifejezést: ob-audire, azaz „hallgatni a szavak mélyén, a szavak mögött elrejtett valóságra”. A reuelatio-ra adott megfelelő válasz a szónak való engedelmesség. Úgy kell tennünk, mint Isten egyetlen, a Csendből születő Szavának tanítványai. Amikor a hit engedelmességében találkozunk Krisztussal, egyben azt is el kell fogadnunk, hogy túllépjünk a Szón, hogy elfogadjuk a Csend titokzatosságát, hogy határozottan elutasítsunk minden olyan kísérletet, amely a kereszténységet az ideológia, a logocentrizmus szintjére szállítaná le. Ha a kereszténység a reuelatio és a hit engedelmességének vallása, akkor nem kell, hogy teljességre törő, ideológiai, politikai, vagy akár morális formulákba csempésszük. Az sem megengedhető, hogy kiárusítsuk, hogy a történelem színpadán lejátszódó eseményekben a hatalom támasza legyen, bármilyen legyen is az az erő, amely arra késztetné. A kinyilatkoztatásból születő hit valamiféle állandóan kritikus éberséget táplál. A testben megjelenő, kimondott Szót tehát egyedül az fogadja el igazán, aki meghallja a Csendet is, amelytől ered, és amelyhez visszatér. Az Ige „hiteles” hallgatója az, aki a Szón túl meghallja a Csendet, az Atyát, akinek Fia, titokzatos, feltétel nélküli engedelmessége által, maga a kinyilatkoztatás: „Aki pedig engem befogad , azt fogadja be, aki engem küldött” (Jn 13,20). „Az a beszéd, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki küldött engem” (Jn 14,24). A kinyi-
