Communio, 1998 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 3. szám - Veni Sancte Spiritus - Hildebrand, Dietrich von - Török József (ford.): Vallás és szépség
30 Dietrich von Hildebrand termek, a haszonelvűség a századok során soha nem volt a keresztények jellemzője. Assisi Szent Ferenc, aki egész élete során a végsőkig fokozott evangéliumi szegénységet gyakorolta, soha nem mondta, hogy a templomnak csupasznak, szépség nélkülinek, ridegnek kellene lennie. Ellenkezőleg, a templom és az oltár soha nem volt elég szép számára. Ugyanezt el lehet mondani Ars szent életű plébánosáról vagy Avillai Szent Terézről. Nevetséges önellentmondás a művészi szempontból leggazdagabb templomok lebontása az evangéliumi szegénység nevében és azok nagy költségű helyettesítése csupasz, közönségességet árasztó kultikus épületekkel. Nem a templomok szépsége és pompázatossága az, ami összeférhetetlen a szegénység lelkületével és ami a szegényeket botránkoztatja, hanem a fényűzés és a haszontalan kényelem, amivel manapság oly gyakran visszaélnek. Ha a papok vissza akarnak térni az evangéliumi szegénység szelleméhez, azon a tényen kellene elgondolkodniuk, hogy bizonyos országokban, mint Németország vagy az Egyesült Államok gyakran a klérus tagjai használják a legfényűzőbb autókat, legjobb kamerákat, legmodernebb televíziós készülékeket. Az ital és a dohányzás éles ellentétben áll az Evangélium szellemével, de nem a templomok szépsége. Egyfelől az emberek igényt tartanak arra, hogy a templomok legyenek dísztelenek, másfelől plébániák és katolikus egyetemek közösségi használatra csúf épületeket emeltetnek, fölszerelve mindenféle fényűző és haszontalan berendezéssel, s mindezt a közösségi szellem és a társadalmi segítés cimén teszik. Még a szerzetesi házakban is hasonló jelenségeket lehet tapasztalni. Márpedig a mostani átalakítások nem csupán nyilvánvaló ellentétben állnak az evangéliumi szegénységgel, hanem azokból kifejezetten világias légkör árad. A klubfotelokra és kényelmes párnázatra egészségtelen puhaság jellemző. Ezek a változtatások egyesítik magukban a pazarlást, az ízléstelen rútságot és fegyelmezetlenségre csábítanak; ez utóbbi pedig annak a minőségcsökkenésnek a jellemző tünete, ami a kortárs embert fenyegeti. A művészetellenesség érvei néha más formát öltenek: nem ritka papoktól azt hallani, hogy a mise valami elvont, homályos dolog és ezért a templomok, főként az oltárok legyenek dísztelenek. Á szentmise valóban csodálatos misztérium, amely túlhaladja értelmi képességünket, ám egyáltalán nem elvont valami. Ami elvont, az jellemző módon ésszerű, és a valósággal, a megfoghatóval, az egyénivel ellentétes. A természetfölötti világa viszont, a számunkra kinyilatkoztatott valóság az ésszerűség (a racionális) világát túlhaladja, de nem tartalmazza a legkisebb ellentmondást.
