Communio, 1998 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 2. szám - Gál Ferenc emlékezete - Gál Ferenc: Örök megváltásvárás
26 Gál Ferenc is rájön, hogy élete zaklatott, tele van kötöttséggel, szenvedéssel és menetel a halál felé. Belülről érzi, hogy ösztöneit, vágyait nem képes alárendelni személyes elhatározásainak, kívülről pedig környékezi a természet ridegsége, ártalom, gyűlölet, igazságtalanság. Mindez lehetne másként is. Miért van igy és lehet-e tőle szabadulni? Erre már csak a vallási tudat próbált felelni. A legtávolabb eső hagyományokban is megtalálható egy közös vonás: az emberiség életébe betért valami ártalom, valami ősi bűn, ez hozta ránk az átkot, a szolgaságot, az istenség haragját. De számunkra az ok megállapításánál is többet mond a védekezés módja. Ahol a szenvedést és halált végzetnek tekintették, már ebben a magatartásban is benne volt bizonyos vallási tisztelet: a kifürkészhetetlen hatalom előtt meg kell hódolni. Ahol pedig a megsértett istenséggel hozták kapcsolatba a szenvedést és bűntudatot, ott megkezdődött az engesztelés, áldozat, könyörgés. Mégsem ezt mondhatjuk igazán emberi magatartásnak, hanem a módot, ahogyan csinálták. Közvetítőket használtak fel, akikről úgy gondolták, hogy személyesebben szólhatnak az istenséghez, vagy az istenség szól általuk. A vallási tanítók, papok, próféták vagy a maguk módján akár a varázslók jelenléte, belső lelki orientáció jele: az ember bizonyságot keres arra vonatkozólag, hogy az istenség nem hallgat, nem fordul el tőle. Természetünk olyan, hogy várja a megszólítást, a biztatást és ígéretet s ezt a vágyat nem lehet másodkézből jövő üzenetekkel kielégíteni. Még az isteni küldetésben járó ószövetségi próféták is tudják, hogy szavuk elégtelen. Jeremiás olyan jövőről beszél, ahol az emberek már nem egymást tanítják, hanem maga az Isten írja szívükbe akaratát (31, 3) és Keresztelő János is csak a pusztába kiáltó szónak tartja magát ahhoz képest, aki utána jön. Tapasztalunk-e olyan jeleket, amelyek elárulják, hogy a modern ember sem közömbös a megváltás vagy a Megváltó iránt? Ma már ismerjük a világ összetevőit, azért a természet nem a mítosz forrása többé. Nem látunk benne földöntúli erőket, sem jókat, sem rosszakat, azt azonban még nem sikerült igazolni; hogy az ember mindenestül beilleszthető a természet keretébe. Vannak ugyan filozófiai és lélektani törekvések, amelyek illúziónak bélyegeznek minden transzcendens megnyilatkozást. De akik az egyéniséget pusztán a belső lélektani erőkből
