Communio, 1997 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 2. szám - A remény nem csal meg - Štrukelj, Anton - Gál Ferenc (ford.): A remény nem csal meg
10 Anton STRUKELJ A remény nem csal meg Az apostoli tanításban ilyen kijelentésekkel találkozunk: „Dicsekszünk a reménységgel, hogy az isteni dicsőség részesei leszünk” (Róm 5,2). „Krisztus bennetek a dicsőség reménye” (Kol 1,19). „Várjuk a boldog reményt és Krisztus dicsőséges eljövetelét” (Tit 2,13). Ez a boldog remény életünk célja. A teljesülés kezdete az öröm, s a kereszténység kezdeténél ott van a felhívás az örömre. Az Evangélium szó is örömre hangol, mert mint „jó hír” feljogosít a reményre.1 Arról a reményről beszélünk, amely az ember üdvösségére vonatkozik. Az Újszövetségben felismerhető bizonyos feszültség azon szavak között, amelyek Krisztus áldozatából kiindulva a világ üdvösségéről szólnak, és azok között, amelyek ószövetségi kifejezésekkel az ítéletet hangoztatják. Jézus megjelenésével Isten atyai irgalma sokkal inkább tapasztalhatóvá vált.1 2 A szabadulásra és a dicsőségre vonatkozó reményről azt olvassuk, hogy „az nem csal meg, mert Isten szeretete kiárad szívünkbe a Szentlélek által, akit kaptunk” (Róm 5,5). Az apostolnak ezek a szavai kimondják a remény szentháromsági eredetét. A reményről úgy beszélünk, mint isteni erényről, hiszen a hittel és a szeretettel együtt Istentől kapjuk, s mind a három Isten felé irányít bennünket. A három isteni erény közös gyökere Jézusban található. Ő nyilatkoztatta ki a Szentháromság titkát. A három erény szembenáll az önzéssel, mert általuk kilépünk magunkból, s életünk értelmét Istennel kapcsolatban ítéljük meg.3 1 J. Ratzinger, Theologische Prinzipienlehre, 1982, 78-87. 2 H.U. v. Balthasar, Theodramatik, IV, 1983, 288. 3 U.ő, Homo creatus est, Einsiedeln, 1986, 285.
