Communio, 1997 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 2. szám - A remény nem csal meg - Henrici, Peter - Bolberitz Pál (ford.): A remény mint keresztény életforma

4

Ezek az utalások mutatják, hogy a remény nem mellékes témája a filozófiának még akkor sem, ha igazában csak az újkorban kezdett a filozófiai antropológia kifejezetten foglalkozni vele. Itt néhány rövid megfontolással kimutatjuk, hogy a remény valóban az ember szellemiségének a lényeges tartozéka. Az ember mint öntudatos cselekvő és döntéseket hozó lény, a jövőre van beállítva. Szemünk előre néz, nem hátra, s kezünk is előre nyúl, s lábunk is előre visz. Bármennyire a múltból élünk, az élet biológiailag is a jövő felé irányít.

A jövőben tárulnak elénk a lehetőségek, amelyek között válogatunk, s amelyeket megvalósítunk. Ha ezek a lehetőségek elvesznek, az már a halál. Az ember annyiban él, amennyiben jövő van előtte. A jövő lehetőségei adva vannak, s azokat nem mi alakítottuk ki magunknak. A lehetőségek között válogathatunk, hogy mit akarunk megvalósítani, de az nem tőlünk függ, hogy jó vagy rossz lehetőségek állanak előttünk. A reménynek itt van a helye. A jövőt nem tudjuk kiszámítani, nem igényelhetjük magunknak, de reménykedünk valamilyen jobb jövőben. Aki már nem tud remélni, aki csak rossz lehetőségeket lát maga előtt, az már élő testében közel áll a halálhoz. Minden eleven cselekvésünk a reményből táplálkozik, nem is beszélve a tervekről és vállalkozásokról. Szent Pál apostol mély emberi igazságot fejez ki: „A szántóvető reményben szánt, s aki vet, abban a reményben vet, hogy részesedik a termésből” (lKor 9,10). Ez több, mint határozatlan várás. Itt már támaszkodunk valamire, ami még nincs itt.

Mire támaszkodik a remény? A földmívesnél ez lehet a természet ismert menete, a munkásnál a bizalom az emberi igazságosságban, hogy megkapja bérét. Mindkét esetben egy harmadik tényezőnek a megbízhatóságáról van szó: a remény ebből táplálkozik. Aki úgy gondolja, hogy a természet menete kiszámítható és a munkaadó igazságossága nem vonható kétségbe, annál a remény egyszerű várás. De aki - talán rossz tapasztalat alapján - a természet bizonytalanságát hangoztatja - szárazságot, jégverést, fagyot - annál a remény bizonytalan vá- rássá vagy követelménnyé változik. Igazi remény ott van, ahol mégis bízunk a jó eredményben.

Ha ezt a gondolatmenetet tovább fűzzük, eljutunk ahhoz a megállapításhoz, hogy a remény igazi helye a személyek közötti viszony. Ahogy Gabriel Marcel mondja: „Csak az én-te kapcsolatban találjuk