Communio, 1997 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 1. szám - Jézus csodatettei - O´Donnell, John - Dolhai Lajos (ford.): Teológiai módszer a dogmatikus-szisztematikus teológiában
TEOLÓGIAI MÓDSZER A DOGMATIKÜS-SZISZTEMATIKÜS TEOLÓGIÁBAN 61 emberrel fejeződik be, aki olyan létező, hogy képes Isten szavának meghallgatására. A filozófia azt tanítja, hogy az ember nyitott Isten felé, a keresztény teológia pedig isten egyetemes üdvözítő tervének kinyilatkoztatásával kezdi tanítását. Isten minden emberi lénynek ki akarja magát nyilatkoztatni. S Istenben annyira nagy a vágy önmaga felajánlására, hogy az ember lesz Isten szeretetének és megbocsátó önközlésének a tárgya.5 Rahner számára ez azt jelenti, hogy Isten - mialattt transzcendens marad - az emberi szubjektivitás fő alkotóelemévé válik. Isten közel jön az emberhez, sőt lakást vesz a személyében. Ez az emberben rejtőzködő Isten a kegyelem misztériuma. Rahner számára a kegyelem szó elsődleges jelentése a „teremtetlen kegyelem”. Nem kisebb, mint a Szentlélek az, aki eljön, hogy birtokba vegye az embert. Az ajándék, amit Isten felajánl, ő maga, és a Szentlélek megadja az embernek a lehetőséget, hogy igent mondjon erre az ajándékra, s így részt vegyen Isten életében. Rahner teológiájának jellegzetes vonása ezen a ponton, hogy kiemeli a kegyelem felajánlásának egyetemességét, összhangban Isten egyetemes üdvözítő akaratával. Minden férfinak és nőnek felajánlja Isten az ő kegyelmét, és így egyúttal az üdvösség lehetőségét. Rahner megjegyzi azt is, hogy a kegyelem egyetemessége nem mond ellen ingyenességének. De ha minden férfinak és nőnek felajánlja Isten az ő kegyelmét, nem válik-e feleslegessé a Krisztus-esemény? Rahner határozottan válaszol: nem. A kegyelem jelenvaló lesz az emberségünk legmélyén, de mivel az emberi személy testben és történelmi módon létezik, Isten megváltói művét ki kell terjeszteni erre a dimenzióra is. Rahner leírja, hogyan fejlődött a kegyelem segítségével az emberi faj egész története, és a történelem hogyan haladt a cél, vagyis a megtestesülés: az Isten és az ember közötti egység felé. Megtestesülés nélkül a történelemnek nem lenne meg a beteljesülése. De Rahner szerint a kegyelem mindig a Krisztus-eseményre összpontosult. A kegyelem története abban a hüposztatikus unióban éri el tetőpontját, amikor Isten teljes mértékben kifejezi magát egy emberben, és amikor ez az ember teljes mértékben igent mond Istennek. A megtestesülés csak egyszer törté5 Vö. IV. fej.: „L'uomo come l'evento deH'autocomunicazione libera e perdonante di Dio", in Corso fondamentale della fede (Paoline, 1971).
