Communio, 1997 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 4. szám - Krisztus az idők teljessége - Cochini, Christian - Gruber László (ford.): A papi cölibátus az Egyház korai hagyományában
76 CHRISTIAN COCHINI SJ bői megfogalmazva, egyetlen tekintéllyel bíró hang sem cáfolja meg őket. Még értékesebb az apostoli Egyházak tanúsága, közülük is elsőként a Római Egyházé, melynek három dekretáliája, mint tudjuk, döntő súlyú (jelentőségű). De itt vannak Kelet és Egyiptom Egyházai, melyekről beszél Jeromos, valamint Afrika, Spanyolország és Gallia Egyházai is, melyek mindezt ugyanabban az értelemben tanúsítják. Egyetlen Rómával közösségben levő zsinat sem erősít meg eltérő hagyományt. 2. A klerikusok cölibátus-önmegtartóztatás hagyományát, melyet az első évszázadok egész Egyháza megőrzött, mindig megtartották? Mindenekelőtt vegyük észre, hogy az Egyház kezdetei és az az időszak között, melyekben az „egész Egyház által követett” fegyelmet nézzük, nem találunk egyetlen olyan, az egyházi hierarchia felhatalmazásából származó döntést, mely ellentétes gyakorlat létét bizonyítaná. Valóban, a Níceai Zsinat hiteles dokumentumai, a gyakran hitelesként elfogadtatott Paphnutius-féle legendával ellentétben, nem tartalmaznak olyan döntést, amely megengedné annak a feltételezését, hogy a cölibátus-önmegtartóztatás törvénye nem létezett 325 előtt. Másrészt, az első évszázadok során egyetlen — keleti vagy nyugati — apostoli egyház sem hozakodik elő olyan hagyománnyal, mellyel a Siricius-féle dekretáliákat akarná kétségbe vonni (midőn például a Húsvét-vita zajlott). Végül, jó azt is igazolni, hogy a cölibátus-önmegtartóztatás fegyelme nem mond-e ellent a Szentírás szövegeinek, ugyanis ez esetben hasztalan lenne annak állítása, hogy mindenütt megtartották. Nos, nem csupán a Szentírás „mennyek országáért” vállalt önmegtartóztatásra buzdító szövegei tanúskodnak a cölibátus és a papi szolgálat közötti valós összefüggésről, hanem a páli „unius uxoris uirum” utasítása is, melyet az egyházi tanítóhivatal, Siricius és utódai személyében világos módon a püspökök és diakónusok jövőbeli önmegtartóztatását (propter continentiam futuram) biztosítani akaró apostoli normaként értelmezett. Egyben azt jelzi, hogy ez a fegyelem már az Egyház kezdeteinél megvolt. Ezért lehet biztosan állítani, hogy együtt található azon feltételek együttese, melyek jogosan megengedik annak állítását, hogy a fel-
