Communio, 1997 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 4. szám - Krisztus az idők teljessége - Schneider, Michael - Bolberitz Pál (ford.): A vándoregyház teológiája
Michael SCHNEIDER A vándoregyház teológiája Az örök élet szempontjából az ember „homo viator”, úton levő lény.1 Alapvető tapasztalatunk az, hogy egész életünkön át úton vagyunk, és itt a földön nem jutunk célhoz. Már az ószövetségi Szentírás zarándokúinak mondja az ember életét. Nem mi magunk jelöljük ki az élet célját, hanem Isten beszél arról, hogy üdvösségre vezet bennünket. Ezért hangzik fel már a zsoltáros kérése: „Uram, mutasd meg nekem utadat, taníts meg ösvényedre” (Zsolt 25,4). Az igazi élethez és az üdvösséghez csak az az út vezet, amelyet Isten tár fel előttünk. Jézus Krisztus is „útnak” mondta magát (Jn 13,33). Őbenne az isteni személy lett emberré és isteni módon élte le az emberi életet, ezért lehet út mindenki számára. Az ő útja olyan radikális volt, hogy mellette minden más elgondolás és útifelszerelés elégtelennek bizonyul.1 2 Az apostolok tanításában Ábrahám útja és Izrael pusztai vándorlása előképe lett az örök haza felé való menetelésnek (lKor 10,1-11; lPt 1-2). A Zsid 11,8-16-ban ezt olvassuk: „Ők (az ősök) mind hitben hunytak el, de anélkül, hogy az ígéret teljesedését megérték volna. Csak messziről látták és üdvözölték, elismerve, hogy vándorok és jövevények a földön. Akik így beszélnek, megvallják, hogy hazát keresnek. De jobb haza után vágyódtak, a mennyei után.” A hívő ember tehát homo viator. Hogyan jelenik meg ez a sajátság a teológiai gondolkodásban? A teológiára hatással kellene lenni annak a tapasztalásnak és találkozásnak, amely a hívő ember útját meghatározza. A cél kijelölése. A következőkben szólunk azokról a teológiai szempontokról, amelyek érintik az ember vándor-jellegét. Erre legalkalmasabb egy élettörténet teológiai értékelése, mint keret. Más szóval: té1 A témához lásd: H.U.von Balthasar, Verbum caro, 1960,195 kk. 2 Órigenész, In Johannem 1.27, CGS 10,34,6-15.
