Communio, 1996 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 1. szám - Isten és császár - Stilwel, Peter - Gál Ferenc (ford.): Isten és a császár
Peter STILWEL Isten és a császár A vallás és a politika, Isten és a császár között mindig akadt feszültség. Amikor Eduard Balladur még francia miniszterelnök volt, és megkérdezték, hogy mi a véleménye az Evangélium vitae kezdetű enciklikáról, válaszában tekintettel volt II. János Pál pápára és arra a meggyőződésére, hogy a köztársaság törvényei mindenkire vonatkoznak, azért így válaszolt: „Mindenkinek megvan a feladata. A pápának igaza van, amikor emlékeztet a nagy erkölcsi elvekre, s az én kormányomnak is igaza van, amikor jól megalapozott törvényeket készít elő. így pl., kimunkáltunk egy ésszerű törvényt az orvosi etikára vonatkozólag, amely kötelez bennünket, hogy az embereket az AIDS-től meg- védjük azzal, hogy óvszereket ajánlunk. Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami Istené.”1 Nemcsak politikusok ütköztek meg a pápai enciklika egyes kijelentésein. Alain Woodrow a körlevélnek azon kijelentéséhez írt magyarázatában, amely egy demokratikus kormány legitimitását attól teszi függővé, hogy elismeri-e az erkölcsi törvényeket - Balladurra hivatkozva -, merevséget vet a pápa szemére, amiért megkérdőjelezi a nyugati demokráciák lényegét. Ez a megállapítás kétségtelenül túlzott. Viszont akadnak katolikusok, akik hasonlóan nyilatkoznak, és azt állítják, hogy a pápa túlságosan negative vélekedik a nyugati társadalomról. Ezzel a témával kapcsolatban érdemes négy kérdést feltenni:- A hírközlő eszközök által nyújtott kép, amely szerint a pápa kifogásolja a nyugati demokráciák pluralizmusát, megfelel-e a valóságnak vagy nem? 1 2 1 Lásd: A Woodrow, The Pope's challenge to Western democracy, in: The Tablet 1995 apr, 45. 2 d.o. 449.
