Communio, 1996 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 3. szám - Isten és emberek műve - Ratzinger, Joseph - Lénárd Ödön: A liturgikus megújulás
56 JOSEPH RATZINGER jelenlétének szimbólumát az Egyházban. Ragyogó oldalakat is szentelt ennek a témának: „Ha az Egyház megelégszik a »szokvány muzsikával«, maga is hatásképtelenné válik. Sokkal magasabb dolgok tartoznak rá. Amint az ószövetségi templomról hangzik el, neki is a »dicsőség« városának kell lennie, ahol összegyűjti és Isten színe elé viszi az emberiség panaszait. Az Egyház nem elégedhet meg azzal, hogy az átlagos ízlést szolgálja. Neki fel kell ébresztenie az egész kozmosz hangját, és dicsőítve a Teremtőt, feltárni a kozmosz előtt a maga dicsőségét, s ezáltal alakítva őt magát is széppé, lakhatóvá és szerethetővé.” Ám itt is, mint korábban a latinnal kapcsolatban, „kulturális változásról" beszél a bíboros, sőt még inkább „antropológiai változásról”, különösen a fiataloknál, „akiknek a hallási érzéke a hatvanas évek óta elfajult, a rock zene és más hasonló produkcióknak köszönhetően”. S ez olyan mértékben van így - és itt utal a maga németországi lelkipásztori tapasztalataira -, hogy ma „nehezen lehetne a fiatalokkal meghallgattatni, és még kevésbé énekeltetni a hagyományos antik német korálokat is.” Mindamellett, hogy elismeri ezeket az objektív nehézségeket, a bíboros szenvedélyesen védi nem csupán a zenét, hanem általában a keresztény művészetet és annak igazság feltáró szerepét: „A kereszténység egyetlen és igazi apológiáját két bizonyítékra vezethetjük vissza: a szentekre, mint az Egyház kifejezésére, és a művészetre, lelkének gyümölcsére. Az életszentség és a művészet nagyszerűsége - melyek a hívők közösségének belső világában fejlődtek ki -jobban igazolják az (Jrat, mint azok az ügyeskedő mentségek, amiket az apologetika dolgozott ki, hogy igazolja a sötét oldalakat, amikben az Egyház emberi vonatkozásai, sajnos, bővelkednek. Ha az Egyháznak folytatnia kell a világ megtérítését és ezáltal emberiessé tételét, akkor hogyan mondhatna le a liturgiájában a szépségről, ami feloldhatatla- nul kapcsolódik a szeretettel és ugyanakkor a feltámadás dicsőségével? Nem, a keresztények nem elégedhetnek meg a kevéssel. Folytatniuk kell a munkát, hogy Egyházukat a szépség és így az igazság otthonává is tegyék, amik nélkül a világ nem egyéb, mint a pokol első köre.” S a bíboros megemlít egy híres teológust, a zsinat utáni gondolkodás egyik zászlóvivőjét, aki nehézségek nélkül elismerte a bíboros
