Communio, 1996 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 1. szám - Isten és császár - Stilwel, Peter - Gál Ferenc (ford.): Isten és a császár
ISTEN ÉS A CSÁSZÁR 9 külső megszorítással, hogy ne sértsék a másik polgár autonómiájának területét. A pápa szerint ennek a megokolásnak a gyökere az etikai relativizmus, amely a türelem és a kölcsönös tisztelet nevében még az egyébként kötelező objektív erkölcsi normákat is félredobja, mert úgy gondolja, hogy a türelmetlenség parancsuralomhoz vezet. Már VI. Pál pápa utalt erre az előítéletre. Annak idején ő ezt „liberális ideológiának” nevezte, amely kérkedik az egyéni szabadsággal, s azt korlátlannak tartja. Más részről a társadalmi szolidaritást az egyedi kezdeményezés következményének mondja, s nem a szociális szervezés értékét meghatározó kritériumnak és célnak. (Octogesima adueniens 26). Jelenleg, az úgynevezett posztmodern korban megállapítják, hogy a gazdasági, politikai és kulturális haladás különösen fogékonnyá tesz erre az ideológiára. A munka „rugalmasítása” és a szolidaritásnak a vele együtt járó elvesztése, a gazdaság nemzetközivé tétele a javak és információk kicserélésével, s ennek következtében a hagyományos társadalmi formák lazulása, és végül századunk nagy ideológiáinak a szétesése, mind elmagányosodásba döntik az embereket, sőt azt lehetne mondani, hogy az emberiség olyan életstílus felé tart, amely hasonlít a gyűjtögető elődökéhez, egyetlen alapvető különbséggel: a családi kötöttség gazdasági oldalról fölöslegessé vált. Ezt igazolják az újonnan keletkező önazo- nossági elgondolások, szekták és szélsőséges csoportok. A pápák elemzése ebben az összefüggésben olyan individualista liberalizmusra vonatkozik, amely összetéveszti a türelmet a közömbösséggel. Ahol a türelmet úgy értelmezik, mint a másik ember jogának, méltóságának és másságának elismerését, ott az élet mindig kihívás a párbeszédre és az emberi szolidaritás elmélyítésére. Ott az erkölcsi normáknak az egészséges társadalmi életre vonatkozó jelentőségét nem vonják kétségbe. Inkább ellenkezőleg, a „türelem” és a „kölcsönös tisztelet” úgy szerepel, mint objektív erkölcsi norma, s azt kötelezőnek tartják. De ki képes a nyugati pluralista társadalomban a XX. század végén az „objektív erkölcsi törvényt" elismerni? És ki tudja felmérni, hogy ezt az erkölcsi törvényt mikor kell állami törvény rangjára emelni? Nem helyes az, hogy maga a pápa - Szent Tamásra hivatkozva - az államhatalomnak elismeri a jogát arra, hogy néha nem tilalmaz olyan dolgot, aminek megtiltása nagy kárt okozna? Egyesek úgy vélik, hogy amikor a pápa a magzatelhajtás és az eutanázia törvényes eltűrését a „halál kultúrájának”, leküzdendő ellen-
