Communio, 1995 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1995 / 2. szám - Istenről beszélünk - Henrici, Peter - Bolberitz Pál (ford.): A teológiai fejlődés útja korunkban
A TEOLÓGIAI FEJLŐDÉS ÚTJA KORUNKBAN 11 •DQ háromkötetes művét (Missarum sollemnia ), ahol meg lehetett találni a későbbi liturgiareform egész szellemi alapját. Ismertük a Brugge-i bencések kiadványait a nép- és a bibliaközeli liturgiáról. Ezért a zsinat liturgikus reformja az ötvenes évek teológusai számára nem hozott meglepetést, hanem inkább a várakozás teljesülését. Itt azonban meg kell kérdezni: Hogyan jutottak el akkor egy ilyen reformteológiához, ami a zsinatot is áthatotta? A liturgia és a szent- írástudomány területén a válasz könnyű, hiszen XII. Piusz enciklikái kitárták a kaput, vagy legalább is elhárították a nagyobb akadályokat. A dogmatikában más volt a helyzet. Itt az előbbi ötven esztendő tilalmai és cenzúrái akadályt jelentettek volna, de a föntebb említett szerzők munkái már előkészítették a megoldást. Miért olvastuk ezeket az új, szinte tiltott könyveket? Bizonyára nem dacból és a haladás látszatából. Két ok volt a döntő, s ezek rányomták bélyegüket az akkori teológiára. Az egyik a dogmatörténeti kutatás, amit a modernizmus óta sok katolikus teológus magáévá tett. Így a katolikus tanítást megfelelő fejlődésben lehetett követni, s ki lehetett mutatni, hogy mi a tulajdonképpeni hagyomány, a tradíció. A föntebb felsorolt művek főleg „történeti teológiaként” jelentek meg. Ugyanez a történeti kutatás jellemezte a zsinat munkáját is. Mindezek világossá tették, hogy az Egyháznak állandó aggiornamentóra van szüksége. Roncalli pápa maga is történész volt, és Montininak, a későbbi VI. Pálnak a kedvenc auktora, de Lubac szintén inkább dogmatörténész volt, nem dogmatikus. A másik ok az „új teológia” elfogadásához annak tartalmi tételeiben keresendő. Itt ugyanis félretették az újkori kétrétegű világ- és emberképet, amely szerint a természet és a kegyelem idegenül állnak egymás mellett vagy egymás fölött. Inkább azt hangsúlyozták, hogy a világ és az ember egyetlen természetfölötti célra irányul, az egyesülésre Istennel illetve a végső hazatalálásra (Krisztus főségének kialakulása). Ez a teológiai tétel összhangban állt Blondel, Rousselot és Maréchal újskolasztikájával is, amely szerint az ember/szellem a szenttamási természetes vágy (desiderium naturale) értelmében Isten színlátására irányul. Innen kiindulva párbeszédet lehetett kezdeni Kari 38 38 J. A. Jungmann, Missarum sollemnia, 1948.
