Communio, 1995 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1995 / 1. szám - Isten és ember szenvedése - Langen, Thomas - Győrffy Andrea (ford.): A kozmosz szenvedése
A KOZMOSZ SZENVEDÉSE 37 életünk folytatásai. Mekik megvan a saját világuk, megvannak képességeik, amelyek kibontakoznak, s békét és örömet sugároznak. Megértünk valamit Jézus fájdalmából is, amelyet a jeruzsálemi asszonyokkal kapcsolatban említett, amikor megtapasztaljuk, hogy gyermekeink elfordulnak Istentől, kisszerűségbe süllyednek vagy kimondottan téves útra térnek. Ha az apák bűnei miatt a gyermekek bűnhődnek, ha a szülők fogyatékosságai a gyermekeken kiütköznek, akkor lép elénk igazán az érthetetlen titok. Az a szabadság és önrendelkezés, amellyel az ember visszaél, valahogy az is közli magát. Titok az is, hogy miért van így. Ha ilyen esetben az ember nem esik kétségbe, és a kinyilatkoztatásban további magyarázatot keres arra, hogy Istennek mi a terve velünk és a teremtéssel, sőt megkérdezzük, hogy szeretetből hogyan hozhatta létre ezt a világot, jóllehet tudta, hogy ő maga is részesedik annak szenvedésében, akkor a föntebb említett „létbeli” szempontot nagyon ki kell emelni: ha van a teremtés, akkor vele együtt megjelenik a fizikai szenvedés, mert a lét végessége ezt egyszerűen magával hozza. Ezért a megoldást az ember végső céljában kell keresni. A Teremtés könyve rámutat arra, amit a hagyományos tanítás is igazol, hogy a fizikai szenvedést, amely együtt jár a véges világgal, az erkölcsi eltévelyedés lényegében súlyosabbá teszi. A szenvedés egyéni élmény, más lények szenvedéséről igazában nem tudunk beszélni, nem tudjuk beleélni magunkat helyzetükbe és állapotukba. Lehet ugyan olyan megállapítást tenni - amellyel a misztériumot megkerüljük -, hogy valódi értelemben csak az öntudatos lények szenvednek, akik képesek terveket készíteni, majd a tervekkel összehasonlítani korlátozott életüket egy magasabb síkon. Ily módon fogalmuk támadhat a lét egy magasabb fokozatáról, aminek elérésében kudarcot szenvednek. Ám óvakodni kell attól, hogy a szenvedésnek egy „alacsonyabb” fokát azzal intézzük el, hogy azt a mi szellemi szféránkban egyszerűen „elkerülhetetlen áldozatnak” nevezzük. Az ilyen megállapításban van ugyan némi igazság, de a nehézséget is látni kell. A magasabb szervezettel megáldott állat nem tudja a fájdalmat felfogni, mint áldozatot, és nem értelmezi úgy, mint mi. Egyáltalán nem tudjuk, hogy egy macska vagy egy majom hogyan szenved. Az ember tudatosan felismeri létét és ebből levezeti a jogot arra, hogy más élőlényeket életének fenntartására felhasználjon, s ez nem
