Communio, 1995 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1995 / 1. szám - Isten és ember szenvedése - Langen, Thomas - Győrffy Andrea (ford.): A kozmosz szenvedése
38 THOMAS LANGEM a dolgok rendjének önző félreismerése. Ennek ellenére szerethetjük az állatokat vagy legalább is meg kellene becsülni őket. Akkor is tekintettel kell rájuk lenni, ha kénytelenek vagyunk szenvedést okozni nekik. Csak vonakodva kellene őket feláldozni, és csak akkor, ha ez magasabbrendű létünkhöz szükséges, hiszen e teremtményeknek az a legnagyobb, ha nem is egyetlen feladatuk, hogy ehhez a célhoz hozzájáruljanak. Éppen ma van szükség arra, hogy az ember tisztázza egyedülálló helyzetét a kozmoszban és ésszerűen alakítsa ki viszonyát a többi teremtményhez. A gondolkodó ember élete az alacsonyabbrendű lényekre támaszkodik, ezért hordozza a felelősséget értük abban is, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzon nekik. Ahol ez mégis elkerülhetetlen, ott is közre kell működni a szenvedéstől való megváltásban. Ez azt jelenti, hogy a szenvedésnek magasabb értelmet kell adni, valamilyen maradandó érték alapjává tenni és végső fokon a Teremtő dicsőségére felhasználni. Az állat nincs abban a helyzetben, hogy értékelje saját jelentőségét a teremtésben, de részesedése tárgyilag benne van akkor is, ha azt csak Isten ismeri egészen. Ha az emberben minden teremtménnyel szemben megvan az ilyen beállítottság, az megváltoztatja a hozzájuk való viszonyát. A szentferenci felfogás ésszerű módon „ökologikus" is lehet. Azon a síkon, ahol megkezdődik a beszéd a szabadság tárgyáról, és annak jelentőséget tulajdonítanak, ott elénk tárul a legfájóbb szenvedés, a legrettenetesebb titok, az ember erkölcsi lesüllyedése. Talán éppen ennek a megtapasztalása okozza, hogy félénken és bátortalanul beszélünk a kozmosz szenvedéséről. Az ilyen perverzió ott tűnik elő leginkább, ahol a fájdalmat nem magasabb cél érdekébe állítják be, ahol legalább is egy átfogóbb szintézisben értelmet kapna, hanem a fizikai és az erkölcsi fájdalom az önző hatalmi ösztön kifejezése, s az ember saját magát és másokat tesz vele tönkre. Amíg a kozmikus értelemben vett szenvedés gondolata az öröm forrása lehet - hiszen ez az ára létünknek és fennmaradásunknak -, addig ennek fordítottja, az erköcsi rossz semmi jónak nem lehet az „ára". Nem gondolkozhatunk úgy, hogy a kozmosz autonóm egyede- ket hoz létre, amelyek egymás ellenfeleivé válnak. Ha pedig abból indulunk ki, hogy a kozmosz fejlődése komplexitáshoz és belső szerveződéshez vezetett, és ebből álltak elő a gondolkodó, értelmes
