Communio, 1995 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1995 / 4. szám - Idő és öröklét Ura - Gerl, Hanna Barbara - Török József (ford.): "A bárányt sietve egyétek!" : a keresztény liturgia mint anti-extázis
44 HANNA BARBARA GERL Az unalmasság másik típusa egészen különböző, pontosabban, ugyanannak az éremnek a másik, rejtett oldala. Ez az unalmasság a liturgia építő eleme, provokatív célzattal, tudatosan keresett unalom; más szóval e tanulmány alaptétele: a keresztény liturgia anti-extatikus és kifejezetten az is akar lenni. Bár ez az állítás idegennek tűnhet, mégis igazolni lehet az ókori világ pogány liturgiái egyes típusainak segítségével. Ezek a liturgiák mély benyomást akarnak kelteni és egyfajta felülemelkedést (Überwältigung) megvalósítani. Miként nyilvánul meg az istenek jelenléte a hívek előtt? Konkrét tapasztalatok révén, pontosabban az érzékek rendkívüli állapotba kerülte és az öntudat gyökeres átalakulása segítségével. Valamennyi érzék fölcsigázása, kitágítása alapvetően vallási gyakorlat, megvalósulása pedig sokféle lehet: böjt, nemi önmegtartóztatás, alvás elutasítása, rituális részegség, önkívületi állapotba sodró, hosszú táncok (a ritmus, a drogok, a hallucinogén szerek, erős, majdhogynem ájulást okozó illatok vagy éppen a szent hegyek ritka, oxigén szegény levegője segítségével), melyek során az alany a testén sebeket ejthet, sőt öncsonkítást végezhet az élvezet növelése miatt; végezetül a gyönyört okozó tettek, mint a szent prostitúció. Röviden: kémiai és fizikai eszközök munkálkodnak a vallásos cél elérése érdekében, azért, hogy az összes érzék mozgósítása révén elérjék az öntudat elvesztését és kikényszerítsék az isteni epifániát. Az extázis itt a szó szoros értelmében távozás önmagából, a profánból, hogy az ember valami körvonalazatlan numinózus felé támolyogjon, bálványok felé, melyeket mindenki hord magában... Emlékezni kell arra,hogy a pogány ókor istenei nem személyek, nincs elkülönülő, megkülönböztethető arcuk: jelenségeket reprezentálnak és a részegség, a nemiség vágya tudatvesztés megtapasztalása megannyi eszköz az isteni epifánia kikényszerítésére; dinamika és nem személy. Az ilyen jelenségek a mindennapi élethez viszonyítva rendkívüliek, ugyanakkor a kultusz liturgiáiban ismétlődnek: nem egyéni, hanem közösségi erőfeszítésből keletkeznek. Euripidész a Bacchánsnők című drámájában leírja egy néma és mozdulatlan csoport hirtelen átmenetét a fékesztett táncba, őrjöngésbe. Ez a dionüszoszi liturgia közösségi érzelmet gerjeszt, ami lassan anonimmé, arcnélkülivé válik. Az ilyesféle praktikák következtében létrejövő orgiaközösség pedig, azt állítva, hogy az öntudat elmélyítésén munkálkodik, valójában az öntudatot tagadja, sőt megsemmisíti.
