Communio, 1995 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1995 / 1. szám - Isten és ember szenvedése - Henrici, Peter - Gál Ferenc (ford.): A szenvedés mint feladat
Peter HENRICI A szenvedés mint feladat Hogyan engedheti meg ezt az Isten? - önkéntelen erre gondolunk, amikor ártatlanok szenvedését látjuk. Biztosak vagyunk azonban abban, hogy a kérdés jó irányban hangzik el? Hiszen az Istenhez intézett kérdés legtöbbször eltereli figyelmünket arról, hogy a szenvedés elsősorban nekünk teszi fel a maga kérdését. Az emberhez intézett kérdés. Igazában csak az ember szenved. A szenvedéshez nemcsak érzékeny test vagy érzékeny érzelemvilág szükséges, hanem szellemi öntudat is kell, amely a szenvedésben mint olyanban észreveszi az ellentmondásokat. Aki nem tudja, hogy a szenvedésnek nem kellene lenni, az érezhet ugyan fájdalmat, de valójában nem szenved. A szenvedésben van valami idegenség, ami nem tartozik létünkhöz: valamilyen fertőzés, seb, rákos daganat, sikertelenség, veszteség, jogtalanság, tehetetlenség... Az hozza a legnagyobb szenvedést, ami az életemtől a legidegenebb: a halál, saját halálom vagy szeretteim halála. Minden érzés ágaskodik bennem az elmúlás ellen. Itt és minden szenvedésben szembetalálom magam egy rideg ténnyel, és az látszatra mindennek ellene mond, amit jónak és értékesnek ismerek. A tény elől nem lehet kitérni, s éppen a tény és azt értelmesség közötti ellentmondás adja a szenvedés legmélyebb okát. Ezért az ember annál jobban szenved, minél emberibb, minél kevésbé fogadja el a puszta tényeket, s minél mélyebben keresi a dolgok értelmét magánál és másoknál. Itt van az első kérdés, amit a szenvedés az embernek föltesz. Kérdezi, hogy mennyire vagyunk szenvedőképesek, vagyis, hogy mennyire vagyunk emberek. A szenvedés lekicsinylése, a bőrünk megkeményítése nem emberi kiváltság. Éppoly kevéssé méltó az emberhez, ha mindenképpen menekülni akar a szenvedéstől vagy nem akarja tudomásul venni. Hogy egy ember mit ér és hogy egyáltalán mennyire ember, azt abból lehet megismerni, hogy mennyire
